A szülői minták berögződései

Sokat foglalkoztatott az a kérdés engem, hogy miért akarunk mindent olyan erősen szorítani, olyan görcsösen megragadni, mint ha csak jogunk lenne bármit is birtokolni? Miért hisszük, hogy csak a legszebb, a legokosabb, a legjobb lelhet igazi boldogságra? S egyáltalán, honnan vesszük, hogy tényleg komolyan kell venni önmagunkat, minden helyzetben, miközben mi „csak” a boldogságra vágyunk?

Tudom-tudom, a gondolkodás a tett halála. Ennek ellenére úgy hiszem, hogy olykor muszáj megállni és megvizsgálni az okokat. Első körben, bevallom a neveltetésben, a szüleinktől örökölt és tanult hozzáállásban keresgéltem. Hiszen nem egy kislányból lesz önképzavaros felnőtt csak azért, mert apja és vagy anyja sohasem ismerte el őt sem külső sem belső tulajdonságai által. Ez pedig teljesítményorientált és felszínes világunkban, fajsúlyos problémakör. Ha a gyermek nem kap biztatást, a felnőtt is sokkal többet fog küzdeni önmaga elfogadásával, állítja számtalan szakértő. Való igaz, a szüleink hatással vannak ránk. Hiszen elsődleges mintaképek számunkra jellemben és párkapcsolati magatartásban.

Például úgy, hogy azt tanuljuk meg az egyiknek mindent szabad, míg a másik mindent tűr (kisebb-nagyobb összetűzések ellenére). Felvesszük anyánk hozzáállását, vagy apánkét, vagy rosszabb esetben mindkettőét, s ebből egy olyan kusza személyiség születik, mellyel el is lehetőtlenítjük magunkat a „normális” párkapcsolathoz szükséges esélyekre. Mondjuk, úgy, hogy ha apa rendszeresen csalta anyát, akkor mi is olyan férfit választunk, aki nem küzd lelkiismereti kérdésekkel. Ilyenkor szándékosan hozzuk magunkat (persze tudat alatt) olyan helyzetbe, hogy „szenvednünk kelljen”.

Mindenki tudja, hogy a kommunikációs csatornák nyitva tartása életbevágó. Másként nincs mód „túljutni” a ki nem mondott (de jól érzékelhető) sérelmeken, ha nem beszélünk egymással. Van, aki azt tanulja meg, hogy mindent meg lehet oldani. Csak akarat kell hozzá, na meg persze egy nagyszerű társ is. Olykor apáink általi tapasztalatként azt éljük meg, hogy minden más nő mennyivel érdekesebb, szebb, jobb, mint a saját anyánk. Szó szerint páholyból nézzük végig apánk hódításait anyánk egyre kisebbedő önértékelésével párhuzamban. Ennek ellenére nem ítélkezünk egyikük felett sem. Nem is tehetjük, hiszen még mindig csak kisgyerekek vagyunk, akiknek feltétlen az elfogadási képességük.

Persze mikor felnövünk, már látjuk mi történt. Mégis a belső gyermek még mindig feltétlen, s főként öntudatlan ismétli a már korábbról jól ismert szituációkat továbbra is. A komoly kisgyerekből, komoly felnőtt válik. Kevés mosollyal és még kevesebb egészséges önértékelési képességgel megáldva. Persze mindig van mód és lehetőség kilépni az ördögi körből. Csak ehhez fel kell ismerni, miért vesszük magunkat annyira komolyan, s a felismerés után ki is kell szállni a múlt ködéből. Természetesen ehhez kell belátási képesség. Hiszen fel kell hagyni a gyerekes hozzáállással, amely annyira jellemző az olyanokra, akik nem tudnak kibékülni sem a tükörképükben látottakkal és másokkal sem.  

Fel kell ahhoz nőni, a belső gyermeket megvigasztalni és ápolni, hogy túl lehessen jutni bizonyos berögződéseken. Na és persze azt is fel kell ismerni, hogy felvettük a szüleinktől jól ismert szerepkörök valamelyikét, akaratunk ellenére. Az illúziónkat csak így leszünk képesek elengedni. Mint ahogy azt is elfogadni, hogy a herceg nem fog elénk vágtatni sem fehér lovon, sem piros Jaguáron. A belső gyermeknek biztosítani kell a szeretetet, hogy megtanuljuk értékelni, amink már van. Azt a feltétlen szeretetet, amit lehet saját szüleitől sosem kapott meg korábban.

Paradox módon, pont gyermeteg énünk teszi lehetővé, hogy annyira komolyan vegyük önmagunkat. Mint valami védőburok, úgy ölel körbe bennünket a gyermeki lét utolsó morzsája a felnőtt és komor világgal szemben. Amíg lehet hadakozni, dacosnak lenni és sírni egy kis szeretetért cserébe, minden egyszerűbb. Könnyebb, mint felállni, megrázni magunk és azt mondani: „Én másként élek, mint ti, nem csinálom ezt tovább utánatok!” Pedig a felnőtt lét egyik legjobb lehetősége az, hogy van szabad választásunk. Eldönthetjük, mit akarunk tenni, kivel és hogyan és főként milyen formában. Persze az már választás kérdése, hogy mik lennénk inkább. Egy duzzogó kislány, vagy hamvas, szeretni való felnőtt nő most már?