Bennem élsz tovább

Bennem ragadtak maradványaid. Nem szabadulok tőled. A gondolataimban, tetten érhető vagy, hiába küzdök ellene. Években mérhető kapcsolatunknak ez lett a vége. Hogy bár nem vagy velem, mégis, ott vagy szinte minden cselekedetemben.

Hatással vagyunk egymásra. Mi, emberek. Azok, akik keresztezik utunkat, majd velünk haladnak egy pontig persze jobban, mint a többiek. Általában ők azok, akik tanítanak valami fontosat nekünk. Életről, szerelemről, csalódásról, önmagunkról. Alakítanak rajtunk. Igyekeznek a drágakövet kibontani a megmunkálásra váró ércből.

Bármennyire is azt akarjuk gondolni, hogy mennyire autonóm és mennyire egyedülálló emberek is vagyunk, mindez csak részben igaz. Mert igen, egy van belőlünk, pontosan olyan, mint mi, nincs másik, mégis, egyes emberekkel szemben kölcsönhatásban állunk. Sokszor úgy, hogy nem is vesszük észre. S csak sokkal később derül ki, hogy valami végérvényesen megváltozott általuk, bennünk. Az életet találkozások, tapasztalatok, színesítik és gazdagítják. Egyes találkozások olyan változással járnak, amik egy életre szólnak. Beszivárog elménkbe, s lelkünkbe egy másik ember lenyomata. Nem tudatosan, nem készakarva, de valahogy oda kerül kicsit minden mozdulatunkba, ezzel felülírva addigi önmagunkat.

Kevés ilyen találkozás van, egy ember életében. Az olyan, ami alapjainkba nyúl bele. Ha valaki akkora hatással van ránk, hogy nem csak belső, hanem testi hasonlatosságot is kivált, az már rémisztőnek is tűnhet. Hiszen, ha ekkora befolyása érhető tetten, akkor annak igen komoly okának kell lennie. Minden találkozás, minden egyes ember, a segítségünkre van. Hozzájárul ahhoz, hogy egyre inkább azzá váljunk, akik, lenni szeretnénk. Egyesek azt tanítják meg, mi az, amire nincs szükségünk. Mások azt mutatják meg, mennyi minden lakozik még bennünk.

A szív hangjait megszólaltatók, persze különleges jelentéssel bírnak. Mint ahogy azok is, akik inspirálólag hatnak ránk, s ezáltal fejlődésünket szolgálják jöttükkel és távozásukkal. Mert igen, egyes találkozások azért jönnek létre, hogy megtanuljunk veszíteni. Elengedni az életünkből olyanokat, akik menni szeretnének. A saját út járása, sokkal fontosabb mindennél. Sokszor annál is, mint akit lelkünk mélyén soha nem eresztenénk. A lélek hangjait megszólaltató ember, hatalmas ajándékot ad nekünk. Akkor is, ha megy tovább nélkülünk, s akkor is, ha marad mellettünk.

Az ajándék önmagunk formálásának kulcsa. Az agyagból formálható lélek és ember újragondolása. Olykor meg kell tanulnunk lemondani bizonyos vágyainkról. Máskor, ki kell tartanunk, addig, amíg csak lehetséges. Valójában, soha senkit sem veszítünk el. Hisz ott marad szívünkben, ott marad elménkben. Jóval, rosszal, örömmel és bánattal. Az ércből kibontott drágakő raqyogásával együtt.