Társas magány

Hogyan jut el egy kapcsolat odáig, hogy két ember már csak egymás mellett él? Miként illannak el a meghitt órák, percek, s hogyan veszi át mindezek helyét a megszokás? Miért válunk egyre közömbössé a másik dolgai iránt, s miért felejtünk el egymással kommunikálni a mindennapi taposómalom során?

Az egyértelmű, hogy táras lények vagyunk. Fontos, hogy kellemesen érezzük magunkat párunk oldalán. Testileg, lelkileg és intellektuálisan egyaránt. Mégis, egy idő után, mindaz, ami a kapcsolat elején még annyira izgalmas a másikban, később megszokottá válik. Úgy tűnik a ragasztó, mely összekötött bennünket, egy idő után feloldódik. Miért? Csak mert előbb vagy utóbb lehull a rózsaszín szemüveg rólunk? Vagy  azért, mert amikor egy kapcsolat biztosnak tűnő lábakon áll, már nem akar senki semmit tenni azért, hogy ezt a kellemes állapotot fenntartsa, vagy ne adj Isten, még tovább jobbítsa is?

Az a baj az emberekkel, hogy csak a vadászat izgatja őket. Elejteni a legszebb, legkívánatosabb vagy éppen legelérhetőbb „példányt”, s ha ez megtörténik, akkor már nem áll többé érdekünkben, hogy a zsákmányt meg is tartsuk. Az új, a még ismeretlen, valahogy mindig nagyobb hatást gyakorol ránk, mint az, amit már ismerni vélünk. Pedig, egy ember mélyebb lelki rétegeit felfedezni és megismerni korántsem olyan unalmas, mint ahogy azt sokan elképzelik. (Persze csak akkor, ha nem minden második héten leszünk, mindig valaki másba “szerelmesek”. )

Természetesen egy hosszú távú kapcsolatban vannak akadályok. S igen könnyű bennük felbukni, ha már nem táplálunk olyasfajta romantikus érzéseket párunk iránt, mint korábban. No persze a kezdeti izgalom, a vágy, hogy a másikkal sok időt töltsünk és felfedezzük, mit akar nekünk átadni magából, egy idő után lecsillapodik. De tényleg olyan gyorsan és látványosan ki is alszik az a tűz, néhány hét, hónap vagy év után, vagy csak nem figyelünk a másikra eléggé többé?

Kifogásokat találni arra, hogy miért hidegülünk el attól, aki valaha olyan fontos volt nekünk, nagyon könnyű. Munkahelyi gondok, stressz, a gyerek, mind befolyásoló tényezők, de korántsem megoldhatatlan akadályok! Természetesen csak akkor, ha mind a két fél belátja, hogy mit hibázott el. Ha nem csak egymásra mutogatás van, melyben egyik sem hajlandó elismerni, mennyire nem foglalkozott azzal, hogy a kapcsolatukat életben tartsa. 

Ugyanez igaz az intimitásra is. Mert bárhogy is szépítjük, a testi szerelem nagyon fontos egy kapcsolatban. Ha már az sincs, ha egyre több a kifogás, hogy miért ne; akkor már nagyon nagy baj van. Ennyi erővel lakhatnánk egy „szimpla” barátunkkal is egy légtérben. Mert hát mitől intim egy társas kapcsolat, ha nem attól, hogy érzelmeket átültetve a gyakorlatba, nem csak szavakkal és tettekkel, hanem a testünkkel is átadjuk azt, amit a másik iránt érzünk?

Szomorú, de sokan azért élnek együtt valakivel, mert nekik „így is jó”. Hiszen kívülről úgy látszik, nincsenek egyedül, elvégre van kivel aludniuk esténként. Úgy tűnik, egy idő után, már ez is elég. Pedig, a szívük mélyén jól tudják, kapcsolatuk már meghalt, s nekik tovább kellene menni, de mégsem teszik. Olykor félelemből, mert azt hiszik, nem tudnának már egyedül lenni. Olykor megszokásból, mert azt gondolják, már nem tudnának máshoz alkalmazkodni.

 Igazából majdhogynem mindegy is miért, de nem tesznek semmit. Pedig jól tudják, jobb lenne letisztázni mekkora és mi a baj a kapcsolatukban, s elengedni egymás kezét, ha már nem boldogok együtt, s beismerni, ha már nem is akarnak ellene tenni. Mindenki megérdemli, hogy azzal legyen, akivel teljes szívvel tudják egymást szeretni, minden kényszer és függőség nélkül. Azért mert nekik is jár a boldogság, s nem csak a látszat létezés.