A lelki fejlődés fokozatai: Az üresség érzete

Éreztél már olyat, hogy valami mintha hiányozna az életedből? Nem tudod meghatározni mi az, s éppen ezért nem hagy nyugodni sem. A szépséget keresed tájakban, képekben, formákban, emberekben, de nem találod. Sem a nyugalmat, sem az örömet, sem a bánatot, csak a közöny nő benned, melyet hívjunk most egész egyszerűen űrnek, melyet akkor élünk meg, mikor valami lezárult, de még nem jön helyette semmi más.

Mi nők, általában nem ugrunk bele rögtön egy másik afférba, mikor egy kapcsolatunk lezárul. Nem lépünk át egyik barátságból, közvetlen egy másikba sem, s nem mindig hagyjuk ott a megszokott munkánk, otthonunk sem úgy, hogy van hová mennünk. Él bennünk egy késztetés arra, hogy távolodjunk el megszokott környezetünktől azért, hogy megértsük, mi történik velünk. Ennek pedig alapja egy vágy, melyben az űrt ki akarjuk tölteni a múlt és a jövő között.

A jelenben való élettel, lássuk be, problémáink vannak. Igaz, az is előfordul, hogy azt sem tudjuk, igazán mit akarunk kezdeni, mert várunk valamire, ami nem akar megérkezni. A legnagyobb baj az, hogy azt sem tudjuk mire várunk. Csak érezzük, hogy valami hiányzik, de nagyon, s ez az, ami nem hagy bennünket nyugodni. Ezért is kezdjük magunkban kutatni a válaszokat valami olyasmire, amit még nem tudunk megfogalmazni.

Az űr persze mindannyiinknak más és más okkal jön el az életébe. Ami mégis közös, az az egykedvűség, mely társul a szürkeség színével. Nincs benne kiugró öröm, de óriási szenvedés sem. Nincs benne dráma, keserűség, csak a vágy, hogy újra valami csodálatosan széppel találkozzunk, mely visszaadja az életbe vetett hitünket…

Hogy miként kapcsolódik a szépség iránti fogékonyságunk elvesztése ehhez, azért egy fogós kérdés. Mi köze az ürességnek ahhoz, hogy bármilyen szépséggel találkozunk is, nem érezzük, hogy: „Ez Az! Ezt kerestem, ezért kellett az űr, hogy ennek a gyönyörűségnek helye legyen életemben?!”

Olykor úgy tűnik hiába a hosszas várakozás, mindenféle szépség hidegen hagy bennünket. Nem ad inspirációt, s nem nyújt fejlődési lehetőséget sem, pedig az űr, sokszor, azt a célt is szolgálná, már ha észrevennénk a lehetőséget.

A tapasztalat azt mutatja, hogy egy bizonyos kor előrehaladásával (és a múltban átéltek hatására) egyre kevésbé tudjuk átérezni egyes dolgok, helyzetek, emberek, érzések szépségét. Hogy azért vagyunk hosszú ideig egy pontban megrekedve, mert már nem látjuk, hogy volna még értelme mindannak, amit csinálni szeretnénk. Kiábrándultság, lelki terhek mindezért a felelősek. S persze a késztetés hiánya bennünk arra, hogy visszanyerjük hitünket az életben, emberekben, történésekben.

Persze kétségtelen, hogy van valami csábító abban, amikor nem kell kiugróan jó és rossz élményektől tartanunk. Bár elsőre őrültségnek tűnhet, de előfordul, hogy a látszólagos stagnálás lesz az, ami előre mozdít bennünket. Változik minden, így mi is. Tehát nem kell, aggódunk azon, hogy semmi nem tud bennünket felvillanyozni, mert ez is az átalakulás része.

Természetesen, ha hónapokban, ne adj Isten egy egész évben mérhető az űr állapota, akkor a türelmünk kezd fogyni. S olyasfajta kérdéseket teszünk fel, hogy: Mi van, ha a várakozás még jobban kiégeti szépséget érzékelő retinánkat, s mire szembe jönne velünk, már vakok leszünk?

Ilyen gondolatokat idéz elő bennünk, az elviselhetetlenül hosszúnak tűnő várakozás. Ami igazából nem a tétlenül ücsörgést foglalja magában, (elvégre mi nők, híresek vagyunk arról, hogy sosem maradunk tétlenül, hiszen tanulunk, dolgozunk, háztartást vezetünk, edzőterembe iratkozunk, stb.), csak azt, hogy egy kicsit túlpörögtük a témát. Szóval nem toporgunk ténylegesen egy helyben, várva a sült galambot, hogy szánkba repüljön.

Valódi problémánk a türelmetlenségünkből fakadó nyugtalan várakozásunkkal van. Mert mi természetünkből fakadóan a dolgok elébe mennénk, pedig olykor nem tudunk mást tenni, mint, hogy kivárjuk, hogy megtörténjenek velünk a dolgok, akkor, amikor a csodáknak jönniük kell. Akár a fejünk tetejére is állhatunk, ha még nincs itt az idő. De persze sokat segíthetünk magunknak azzal, ha tesszük a dolgunk és élvezzük az életünk.

Előfordul, hogy komoly fejlődési pontokat, csak lassan érhetünk el, szinte tyúklépésben. Így aztán alig észrevehető számunkra, s elkedvtelenedünk tőle. Azt képzeljük végső kétségbeesésünkben, hogy az űr már sohasem tölthető ki és a szép sem lesz igazán szép többé. Na, ez az a pont, amikor emlékeztetni kell magunkat rá, hogy: „Hajnal előtt legnagyobb a sötétség.”S persze ne feledjük el azt sem, hogy nem azzal van baj, hogy elvesztettük fogékonyságunkat a gyönyörű dolgokra. Hanem az, hogy nehezen fogadjuk el, hogy bizonyos fejlődéssel járó procedúrák, hosszabb ideig tartanak, mint amennyi időt rá akartunk szánni valójában.