Női ábrándok

Nekünk nőknek megvan az a képességünk, hogy a végletekig tudjuk magunkat ámítani. Hitegetjük magunkat azzal, hogy tudjuk, mit akarunk, kit szeretnénk szeretni és milyen életre vágyunk. Álmokat kergetünk, nevetséges elképzelésekbe ringatózunk, mert a rideg valóság, nem elégíti ki rózsaszín ködben leledző mivoltunkat. Ámításunk oka persze sok minden lehet. Legalább annyira kereshető gyermekkori traumákban, mint abban, hogy túl sok cukormázzal leöntött filmet nézünk vagy könyvet olvasunk. Nem szeretjük látni és tudomásul venni a valóságot. Nem akarjuk elhinni, hogy nem lehet olyan minden, amilyennek mi azt várjuk. Ezért ideálokat kergetünk, amit később nyilvánvalóan megbánunk.

Hány olyan nőt ismerünk, aki panaszkodik aktuális párjára? Hányszor hallgattuk végig ugyanazt az elkeseredett monológot barátnőnktől, ami arról szól, hogy barátja nem felel meg neki, úgy ahogy van? Ha maga Casanova a párja, akkor az a baj. Hogyha a megtestesült mintaférj, aki tenyerén hordozza, akkor az a baj. Ha nem viszi Párizsba megkérni a kezét az a baj, s ha elvette feleségül, akkor meg az a baj. Az a baj… Ezt a Belga egyszer már olyan jól leírta egy számában. Tulajdonképpen, ha nem tudjuk mit vagy kit akarunk pontosan, akkor mindenben hibát találunk. Abban például, hogy nem találják ki szavak nélkül minden gondolatunkat. Vagy, hogy a rosszfiú nem akar jó fiúvá válni, vagy, hogy a vőlegény még nem akar gyereket.

Na de hányan vagyunk, akik ilyenkor önmagukba néznek? Hányan vagyunk olyanok, akik merik azt vállalni, hogy tulajdonképpen nem biztos, hogy a pasival van a baj, hanem sokkal inkább velünk nem stimmel valami? Hogy igazából nem is őt akartuk, csak éppen ő volt a legközelebbi „nyúl”, akit kirántottunk a cilinderből. Olykor önmagunknak is hazudunk. Elvárásokat támasztunk az emberekkel és körülményekkel szemben, de hogy önmagunkba nézve és komolyan kielemezve megvizsgáljuk, mire és kire vágyunk pontosan, azt már nem tesszük meg. Szeretjük azt képzelni, hogyha egy rosszfiú volt a kalapban, mi majd meg tudjuk változtatni. Szeretjük azt hinni, hogy a papucsférj, képes vad torreádorrá válni, ha mi azt kívánjuk. Szeretjük elvárni, hogy lessék ki minden gondolatunkat, s azt akarjuk, hogy maga a férfi rebegje ki önként és dalolva, hogy legyünk gyermekei anyja.

De hát miért ne lehetne ilyen férfiakat találni?- kérdezhetnénk. Lehetni, éppenséggel lehet, de csak akkor, ha pontosan tudjuk, hogy mire vágyunk! A filmek a könyvek, megfelelő táptalajt tudnak biztosítani egy homályos elképzelésekkel rendelkező nőnek. Képet adnak, romantikus álmokat szőnek a néha már valóságosnak tűnő történetekben, s mi nők, hajlamosak vagyunk hinni bennük. Talán azért mert alaptermészetünkhöz tartozik az álmodozás. Talán azért is, mert nem csak a férfiakban van meg az ősi vadászösztön, hanem bennünk is. Úgy hisszük, ha harcolnunk kell, az azért van, mert értékes zsákmányra tehetünk szert. Az meg sem fordul ködbe fordult elménkbe, hogy önmagunkat ámítjuk azzal, hogyha valakit akarunk, azért küzdenünk kell.

Építjük a karrierünket, berendezzük a lakásunkat, kreatív időtöltésként alkotunk valamit, de önmagunk valós és kivitelezhető elképzeléseiről, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkező párt szeretnénk magunknak, már szeretünk megfeledkezni. Inkább szerencsejátékozunk az életben, próbáljuk kihozni az aktuális nyereményből a főnyereményt, minthogy addig játszunk, míg egyszer tényleg meg nem kapjuk jól megérdemelt jutalmunkat. Nem szeretünk kockáztatni. Ha már valaki látszólag a mienk, azt meg is akarjuk tartani. Olykor minden áron. Olyan áron, amely azt jelenti, hogy megalkudunk a sorsunkkal. Ámítjuk magunkat, hogy megfelel a kisebb, de biztos nyeremény is, nem kell nagyobb. Inkább egy embert akarunk újjá formálni, minthogy elismerjük, hogy mi mégis a fődíjra pályáznánk.

Persze előbb vagy utóbb újra elmegyünk szerencsét próbálni. Nagyobb tétet teszünk fel, de még mindig nem tudjuk mire vágyunk. Reméljük, hogy majd a szerencse magától mellénk szegődik, s hogy Fortuna ránk talál. Közben fel sem tűnik nekünk, hogy mi is alakítottunk magunkon, s a szerencse már régen hozzánk idomult. Mikor lejjebb adtuk igényeinket, s beértük azzal a kisebb nyereménnyel, mi is átformálódtunk. Így ahhoz, hogy újra sikerrel próbálkozzunk az élet nevű szerencsejátékban, előbb darabjainkra kell hullanunk. Mert csak a romok között állva ismerhetjük fel pontosan, kik is vagyunk mi és mire/kire vágyunk igazán. S mert csak így láthatjuk be, hogy vágyunk tényleg csak egy kisebb nyeremény volt-e, vagy most már van merszünk ahhoz, hogy kivárjuk, s megnyerjük a főnyereményt.