Rosszindulat, irigység, utálat. Tényleg ezek határoznak meg bennünket?

Vannak rosszindulatú emberek, akik sportot űznek abból, hogy másokat minél kellemetlenebb helyzetbe hozzanak. Mindez azért, mert csak így képesek önmagukat jobbnak láttatni a többieknél, s nem mellékesen, az ilyesfajta intrikák segítik őket abban, hogy középpontba kerüljenek. Persze csak néhány percre esetleg órára. Ők mégis a fellegekben érzik magukat, s ez a lényeg, azáltal, hogy másokról negatív dolgokat állíthatnak.

Rezgés útján levegőben terjed a hang. Amikor valamit közhírré teszünk, amikor valamit hangosan kimondunk, az megállíthatatlanul s visszavonhatatlanul elindul a légáramlás következtében. S bár egyes témák csak ideig-óráig terjednek a térben, s az emberek beszélgetéseiben, a rosszindulatú híresztelések, melyek komoly vádakat, s nagyon rossz hatást gyakorolnak megítélésünkre újra és újra felbukkannak. A kérdés csupán az, hogy mennyire érdemes ezekkel foglalkozni? A forrást sohasem fogjuk megcsípni, így a személyes tisztázásra nincs lehetőség. Aztán az emberek túlnyomó többsége egyébként sem rendelkezik olyan erős gerinccel, hogy szemközt velünk állva elmondja, amit mástól hallott, így megvédeni sem tudjuk magunkat, nagy valószínűséggel.

Persze felmerül a kérdés, hogy egyáltalán meg kell-e védeni magunkat a pletykákkal szemben? Hiszen hiába állítunk mi egy dolgot, ha a másik nem akarja, vagy tudja elhinni például. Ráadásul, ha valakivel egyébként sem ápolunk túl jó kapcsolatot, aligha fogjuk meggyőzni, erkölcsi és morális „tisztaságunkról”. Még ha meg is próbálnánk tisztázni magunkat, koránt sem biztos, hogy azt a célt érnénk el, amit szeretnénk. Elvégre minél inkább hajtjuk egy állítás ellenkezőjét, annál inkább hajlamos a másik fél még igazabbnak vélni, a fals állítást.

Az irigység sokak lelkét mérgezte már meg. A megvetés, és megalázás lehetősége pedig egyre csábítóbban hat az emberekre. Elvégre „ellenlábasukról” mondhatnak és adhatnak tovább rossz híreket, így állítván másokat a saját oldalukra. Nem meglepő módon egy-egy pletyka szárnyra kelése is hatalmi harc, vagy ha úgy jobban tetszik az erősebb és gyengébb párharca. A csúnyább megveti a szebbet, a szegény a gazdagot és fordítva, s ez, sokaknak elég, hogy megkeseredett életükben önmagukat jobbnak értékeljék azáltal, hogy másokat megalázhatnak.

Megint, mint már annyiszor, most is megmutatkozik önmagunk szeretetének és értékelésének hiánya. Mert hiszen, mi végre bántunk másokat? Miért állítunk valósnak vélt dolgokat, vagy mondunk szánt szándékkal hazugságokat, ha nem azért, mert nem tanultuk meg önmagunkat sem tisztelni, nemhogy másokat? Ma már az a kevés, aki saját életével foglalkozik, a másoké helyett. Mint ahogy az is kevés, aki elégedett azzal, amije van, s tudja is azt becsülni. Általában pont abba rúgnak bele, aki szeretne rendes életet élni. Mintha bűn lenne mosollyal arcunkon mostanában létezni.

Nyugati társadalmunk arra tanított bennünket, hogy keressünk példaképeket, példaértékeket, melyek alapján építhetjük önmagunkat és világunkat. Ám azt nem mondta már meg senki, hogy helyes példákat választottunk-e gyermekkorunkban. Az anya, ki elhagyja gyermekét, éppúgy példává válik (még ha rosszá is), mint az, aki egész életét gyermekeinek szenteli. Vagyis, amit az az egyikünk bűnnek vél, a másiknak természetes. Nehéz eligazodni, jóvá válni vagy legalább elfogadhatóvá lenni egy összezavarodott, megkeseredett társadalomban. A pletykák jönnek, majd tovaszállnak a térben, mert a lényeg a hír, a téma közzététele és annak útjára bocsátása.

Vannak, akik sosem fognak bennünket szívelni, s vannak olyanok is, akiket mi sem fogunk megszeretni. Nem cél és nem is megvalósítható, hogy mindenkivel barátságot ápoljunk. Mégis, mintha az alapvető tiszteletet sem tudnánk/akarnánk megadni már az embereknek. Attól, hogy valakit jobbnak, szebbnek, többnek ítélünk magunknál, még nem kellene alkalomadtán, ha esély adódik rá megalázni.

Nem leszünk egy pletyka terjesztése miatt sem többek, sem jobbak, csak még elkeseredettebbek, mint előtte. Mert lelkünk mélyén tudjuk, hogy amit mondunk nem biztos, hogy igaz (ha már mástól hallottuk), vagy eleve csak mi találtuk ki, és ez, mint minden, egyszer biztosan kiderül. Hiszen aki pletykál is előbb-utóbb sorra kerül, s ahogy másokról is, úgy fognak róla is a rosszindulatú híresztelések keringeni a levegőben és a térben, ami majd neki is rosszul fog esni….