Mennyire hagyjuk, hogy bizonyos előítéletek befolyásolják emberi kapcsolatainkat? Mi van akkor, ha az egyik nagy szerelmünkből válik, a legjobb barátunk? Mennyire vállalható egy ilyen kapcsolat a nyilvánosság előtt? Képesek vagyunk az emberek előtt bizonyítani, hogy mi hiszünk a férfi-női barátságban? Egyáltalán kell ezt bizonygatni? Le tudjuk rázni magunkról a rosszallást, az értetlenséget? Ki, vagy mi dönti el, hogy kit választunk társunknak és kikből lehetnek barátaink? Miért olyan elfogadhatatlan az, hogy két ember, akik valaha társak voltak, később lehetnek „szimplán” barátok is? Miért olyan nehéz megérteni másoknak, hogy létezhetnek vegyes nemű barátságok, ahol egyik fél sem akar többet?
Szakítani nem könnyű. Ám, ha az ember nem fájdalommal teszi, mert megsértették, vagy megcsalták, akkor egy fokkal könnyebb a lezárás is. Persze volt szerelmeinktől az elválás sohasem egyszerű. Még ha a szerelem szikrája sincs már meg köztünk, akkor is fájdalmas a felismerés, hogy a másik nem tölti ki szívünket szerelemmel többé. Ezért van az, hogy társaink a múltunk részét képezik, de többségünknek nem alkotják a jelenünk és jövőnk történéseit. Persze nagy ritkán alakulhat máshogy is a történet. Vannak kapcsolatok melyeket olyan erős kötelék tart össze, melyet képtelenség „csak” azért szétszakítani, mert a két fél már nem szerelmes a másikba. A szerelemből szeretet lesz és a kapcsolat baráti kapcsolattá szelídül.
Új kezdet köszönt a két emberre, melyet, ha okosan és megfontoltan kezelnek, egy életre szóló őszinte barátság alapjának könyvelhetnek el. Hiszen ha alábbhagy a testi vonzódás, jobban oda tud figyelni egymásra két ember. Ráadásul mi, emberek, mindig újabb és újabb vágyakat hajtunk, s ha már meguntuk a régit, vagy kiábrándultunk belőle, már nem jelent potenciális kísértést többé a másik. Elindulhat egy szenvedélyektől mentes, igazi baráti kapcsolat, melynél a szimpátia és egymás ismerése már alap. Nem nehéz építeni rá, és ha a másikat erkölcsileg tudjuk értékelni és nézeteivel is képesek vagyunk azonosulni, kár lenne csak azért iktatni az életünkből, mert már nem akarunk akrobatikát végezni vele a hálóban. Persze ehhez két egyformán gondolkodó, értelmes ember szükséges.
Valaha bimbózó románcunk végső akkordja lehet egy őszinte barátság első dallama. Hiszen szerettük egymást valaha, miért ne tudnánk egymást szeretni továbbra is? Ha félre tudjuk tenni a féltékenységet, a sérelmeket és merünk őszintén szembe nézni vétkeinkkel, akkor igenis nagyon igaz és nagyon tartalmas barátságok köthetők a volt szerelmekkel. A lényeg az őszinteségen van és azon, hogy mindkét fél ugyanazt akarja. Nem az a barátság, mikor a szakítást követően elhangzik a kérés, hogy legyünk barátok. Sokkal inkább az x idő elteltével felvett újbóli kapcsolat az, mikor már mindkét félnél begyógyultak a sebek és tiszta lappal szeretnének a másik ember életében részt venni. Mikor tényleg az a fontos, hogy a másik boldog legyen. Mikor tényleg érdekek nélkül képesek az emberek egymással lenni.
„Csak” azért, mert hasonló nézeteket vallanak, s mert tényleg kedvelik egymás társaságát. Sokan nem hisznek a férfi és nő közötti igaz barátságban. Talán annyi van is benne, hogy általában az esetek többségében kiderül, hogy az egyik fél többet akar, főként, ha a testi vonzódás a valóságban sohasem teljesül. Ám ha egy kapcsolat már kiforrt és végleg lezárult, akkor igenis lehetséges, hogy két ember szeresse egymást minden hátsó szándék nélkül. Elvégre a nemi identitás nem dominál egy barátságban, s csak azért, mert a barátunk a volt szerelmünk, nem kell ebből problémát csinálni. Jól ismer bennünket, szeret, úgy ahogy vagyunk, és pontosan látni fogja és éppen ezért segíteni is tud abban, hogy milyen hibáink vannak. Építő kapcsolattá válik a két ember szövetsége, melyből, ha jól csináljuk, sokat lehet tanulni és egy életre eleget profitálni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: