Az utóbbi két-három évtizedben eltűntek az igazi méretű nők a címlapokról, a reklámokból, a tévéből. Akármerre nézünk, csupa dupla nullás méretű lány néz vissza ránk makulátlan bőrrel és porcelánbaba szépséggel.
Csoda, hogy a nők túlnyomó többsége önbizalomhiányban szenved? Miközben valószínűtlenül sovány nők tipegnek platform cipőkben, addig a többség fekete pacaként rohan az utcán, némi szürkével vegyítve.
Hiába állítjuk, hogy nem a külcsín a lényeg! Tagadhatatlan tény, hogy mikor szembe jön velünk az utcán valaki, nem azt látjuk, mi lakozik a szívében. Egy pontig mind előítéletesek vagyunk. Hisz megdöbbent a szokatlan látvány, amit neveltetésünk és kulturáltsági szintünk nem fogad be. Rossz példák erre a polgárpukkasztó egyének, akik ugyan igen csekély számban fordulnak elő, de még mindig látványosságnak számítanak.
Figyelemfelkeltő kinézetük, ruhájuk, hajviseletük, magatartásuk, feltűnőbbé teszi megjelenésük. Ők persze szándékkal viselkednek úgy, hogy azt mindenki észrevegye. Lehet szeretni, lehet utálni kinézetüket, de közömbösséget vajmi kevesen vagyunk képesek produkálni velük szemben. Hozzájuk képest teljesen más eset az a réteg, akik akaratukon kívül válnak túlságosan látványossá. Igaz, Murphy törvénynek is beillik, hogy minél inkább el akarnánk tűnni a tömegben, annál inkább előtérbe kerülünk.
A 36-54-es mérettel rendelkező nőknek, már maga a testi a megjelenés sem teszi lehetővé, hogy ne tűnjenek fel másoknak. Elvégre van kézzel fogható testük, mely nem törékeny, s nem fújja el az első szélfuvallat, ami még kontrasztosabbá válik, mikor egy duplanullás méretű nő mellett masírozunk, akinek minden csontja reszket már csak attól, hogy egyben kell tartania egy vékony bőrréteget. Mondhatnánk azt is, hogy az anorexiások/bulimiások vs. „túlsúlyosak” korát éljük.
Igen, „túlsúlyosak korát”. Mert az új nemzedék képviselői (akik már felnőttek biológiailag), azt hiszik, a vékonyság 50 kilogramm alatt kezdődik, és különben is csak az lehet értékes, aki nádszál karcsú, hidrogén szőke és implantátumokkal rendelkezik egyes testrészeiben. (Ezek a téveszmék ráadásul a Barbie baba megjelenése óta a köztudatban élnek.)
Annak ellenére is, hogy pár éve már azzal csitítják a kedélyeket, hogy olykor-olykor megjelennek a normális méretű nők (értsd úgy, hogy az a plus-size a divatvilágban) némely neves márka kifutóján, hogy az egyre nagyobb tiltakozásoknak kicsit elejét vegyék a divattervezők.(Igaz nem a Chanel kifutóján.) Azért mégis a molett modelleket legtöbbször az online oldalak ruha ajánlóiban láthatjuk, s olykor-olykor egy neves divatmagazin címlapján. (Évek óta bevett gyakorlat, hogy egy kicsit lenyugtassák a kedélyeket, ezt a trükköt bevetik a divatban dolgozók.)
Egy időben még a média is próbált egyensúlyt teremteni. Megjelent egy-két olyan műsor is műsorszolgáltatók igen gyér palettáján, amelyek a valódi nőkkel foglalkoztak. Gondolok itt a Meztelenül is szép vagyok eredeti, angol verziójára, ami nagy siker volt a mindennapi nők körében. Igaz, kismértékű eredménnyel, de mégis ellensúlyozni próbálta azt a rengeteg abszurd adást, melyek plasztikázásokról, hihetetlen gyors fogyásokról szóltak. Persze talán mondani sem kell, hogy ahogyan jött a műsor, úgy el is tűnt…
A „parasztvakítás” tehát megy ezerrel. Egyszer például Karl Lagerfeld azt mondta, azért alkalmaz a Chanel nagyon vékony lányokat, mert kevesebb anyag kell az ő ruhájukhoz. Mondta ezt ugyan az az ember, aki aztán nemes egyszerűséggel lekövérezte Adele-t (aki még csak nem is a testéből, hanem a hangjából él). A divat világ egyöntetű hozzáállása a valódi nőkhöz mégis akkor vált teljesen világossá, mikor az egyik valóban nagy karriert befutó molett modell, egyszer csak fogta magát és lefogyott, pedig előtte bőszen hangoztatta, hogy ki van békülve testi adottságaival.
Hiába a milliós nagyságrendű követő, akik egy igazi nőt láttak benne és példaképnek tekintették kiállásával és önmaga vállalásával, mégis úgy döntött lefogy, mert: „A divatszakmában csak úgy lehet igazán sikeres valaki, ha nádszálvékony.” Ezzel aztán jó néhány fiatal nő nehezen felépített önértékelését rombolta le önmagának ellentmondó cselekedetével…
Ha pedig ezt figyelembe vesszük, már nem is vehetjük annyira zokon a fiatal lányok testképzavarát. Hiszen ha végül mindenki behódol a hőn vágyott nádszál testnek, akkor még mindig a méret a lényeg. Nem csak a kifutón, hanem azon kívül is. Persze mi felnőttek azt gondolhatjuk, hogy testsúlyunkkal/testalkatunkkal nincs annyi problémánk, mint egy tinédzsernek. Elvégre jól tudjuk, hogy a plakáton és filmvásznon retusált nők tekintenek le ránk, tehát több a látszat a világban, mint a valóság.
Mégis, akkor miért olyan keserű olykor az a pirula, amit le kell nyelni? Miért nehéz Nőnek érezni magunkat egy olyan világban, ahol minden a látszat körül forog, ha jól tudjuk pont a megtévesztés a lényeg?! Akkor is, ha alapvetően ki vagyunk békülve magunkkal és nem követjük a divatot. Akkor is, ha egész életünkben küzdöttünk a kilókkal, s mindig másokhoz hasonlítottuk önmagunkat. A válasz talán ott van, hogy bár szeretjük azt gondolni, hogy nem, de valójában a közmédia megannyi formája, mely folyamatosan adja számunkra az információk százait, még is csak befolyásolta személyiségünk. S bár nem a „divat” mondja meg, hogy kik vagyunk, de alakítja önmagunkon való szemlélődésünk a tükörben, aminek meg vannak a következményei….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: