Higgy, remélj, küzdj!

Életünket néhány nehéz pillanat keresztezi. Olyan embert próbáló helyzetek formájában, melyekkel nem könnyű megbirkózni. Mikor szeretteink kerülnek súlyos betegségek fogságába, mindig megijedünk. Mert szembesülünk a ténnyel, hogy mindannyian múlandóak vagyunk, s egyszer mindenkitől búcsút kell vennünk.

Ma már népbetegség, a rák. Lassan odáig jutunk, hogy mindenki ismer szűkebb vagy tágabb környezetében olyan embert, aki megküzdött ezzel a betegséggel. Hallottunk már csodával határos gyógyulásokról, s sajnos idő előtti távozásokról is. Ott lebeg felettünk, mint Damaszkusz kardja, mely bármikor lecsaphat ránk. S mikor szeretteink egyikére súlyt le, átkozzuk a dohányipart és a gyárakat, melyek megannyi mérget juttattak földbe, s levegőbe egyaránt. Persze a düh, a kétségbeesés és a félelem ilyenkor teljesen természetes reakciók. Olyannyira, hogy ezek nélkül feldolgozni se tudnánk a szeretteinkre háruló csapást, természetünkből fakadóan. Mindez segíti elő, hogy aztán hinni és bízni kezdjünk abban, hogy minden rendben lesz. Hogy erőt gyűjtsünk a folytatáshoz, s megtanuljunk újra remélni, ha már elfelejtettünk.

Bármiféle súlyos betegség állja szeretteink vagy a saját utunk, az mindig egy felszólítás. Arra, hogy nyissunk egy új fejezetet életünk könyvében, mert valamit nagyon rosszul csináltunk, ha idáig jutottunk. A rák testet és lelket emésztő mivolta senki előtt nem titok. De csak akkor érhet célt, ha nem teszünk „semmit”, csak tüneti kezeléseket veszünk fel, miközben már lelkünk haldoklik. Egyesek a rák bejelentését szinte halálos ítéletnek veszik. Onnantól kezdve úgy tesznek, mintha már el is temették volna, s ezzel idéznek elő környezetük hitrendszerében egyetlen lehetséges forgatókönyvet. Mások ezzel ellentétben merész lépésekre adják a fejüket; mondván: Ha már meg kell halni, hát tegyük azt élvezettel; s csupa olyan dolgot tesznek, mellyel testüket és lelküket egyaránt kielégítik, de szeretteiket megrémítik.

Persze vannak olyanok is, akik tudják, még dolguk van itt közöttünk és látják értelmét életüknek a továbbiakban is. Az ő hitük a gyógyulásban a legerősebb, s nem hogy őket kellene támogatni, még ők lesznek azok, akik másokban is bizalmat ébresztenek a gyógyulás lehetőségében. Szenvedni lehet látványosan, s úgy is, hogy igyekszünk eltitkolni fájdalmaink. Azt viszont, hogy hogyan higgyünk a gyógyulásban egy olyan súlyos betegséggel való megküzdés kellős közepén, mint amilyen a rák is, csak az erős hittel és lélekkel bíró ember képes véghez vinni és másoknak is megtanítani.

Éppen ezért, olykor úgy is tűnhet, a rák egy próbatétel, szeretteink, s saját magunk számára. Vizsga, mely súlyos, s visszavonhatatlan következményekkel jár, ha rosszul teljesítünk. Hinni abban, hogy minden rendben lesz, a rákkal vagy egyéb súlyos betegségekkel küzdőként, s támaszként, nem a legkönnyebb feladat. De nincs más út, mely előre vihetne, s mely reményt adhatna szeretteink és önmagunk számára. Szeretni, hinni és bízni ilyenkor nem lehet kicsit, csak nagyon. Értékelni az életet, a szeretteinket, szavakban s tettekben egyaránt fontos. Sohase temessünk el senkit idejekorán, hanem tanuljunk meg kifejezni érzéseinket, akkor, amikor még lehetőségünk van rá.

Hisz az élet rövid, s ha valami kimondatlan marad, az örökké fog bennünket emészteni. Olykor pontosan maga a makacs tagadás az, mely rák vagy más súlyos betegség formájában ölt testet, hogy végre figyelmet szenteljünk elfojtott érzéseinknek/gondolatainknak. Magáról a rákról éppen ezért általánosságban elmondható, hogy mély lelki sebekből, régi sérelmek miatti neheztelésből, titkolt érzésekből, kétségbeesésből és gyűlöletből táplálkozik. A testi gyógyításon túl, biztosan nem árt, ha számba vesszük ezeket a tényezőket is, hogy lelkünk is gyógyulhasson (a testünkkel együtt).

Hinni csak akkor lehet, ha tudjuk, hogy van értelme életünknek. Egy olyan létezés formájában, melyben a szeretet kimutatott, az érzések kimondottak, s az apró örömöket is felismerjük még. Minden egyes nap, mellyel közelebb kerülünk a gyógyult állapothoz, hitrendszerünk megreformálására, a pozitív gondolatok áramoltatására egy újabb lehetőség. Elvégre a rákos és más súlyos betegségben szenvedő embernek tulajdonképpen egyetlen kérdésre kell tudnia a választ, mely így hangzik: Azt az életet élem, amelyre vágytam, amelyben teljes szívvel és hittel részt tudok venni? Ha igen, akkor harcolni is könnyebb a gyógyulásért, de ha nem, akkor ideje változtatni, átgondolni, (és tenni érte) hogy olyan életet éljünk, amiért érdemes küzdeni és remélni.

Tovább a blogra »