Azt gondolom, vagyunk néhányan, akikben a szeretet csak lassan alakul ki. Fokozatosan vetjük le védőpáncélunk első darabjait, s csak apránként engedjük meg azt is magunknak, hogy valakihez közel kerüljünk. Bízni és hinni számunkra az élet legnagyobb kihívásait jelentik. Hiszen akkor ki kell nyitnunk szívünk ajtaját és ahhoz mindig kockázatot is kell vállalni.
Persze van abban valami igazán szép, hogy csak lassan adjuk át magunkat egy érzésnek. Hogy csak lassan hagyjuk lángra lobbanni szívünk, s csak idő pergésével egyenes arányban mélyül el a szeretet is bennünk. A ragaszkodás éppen ezért csak a szeretet meglétében alakulhat ki. Ugyan együtt szokták e két érzést emlegetni, pedig a szeretet nem feltétlen vonja maga után azt, hogy ragaszkodunk is.
Persze a ragaszkodásnak sokféle formája létezik. Ragaszkodhatunk a házi kedvencünkhöz, a legjobb barátunkhoz, vagy akár a szerelmünkhöz is. Nem feltétlen párosul pozitív érzelmekkel sem, hiszen ragaszkodhatunk valami olyan állásponthoz is, melyet egy személy vagy tárgy kapcsán negatív tapasztalatként éltünk meg. Amit biztosan el lehet mondani, az az, hogy a ragaszkodáshoz egy olyan szeretetteljes érzés párosul, amire nincsenek szavak. Olyan erős érzelmi kötelék, melynek már szótárra lenne szüksége a szívünkhöz, ahhoz, hogy megértessük mit is érzünk pontosan. Való igaz, erős és valódi érzelmek nélkül nincs ragaszkodás. Igaz, sokan azt állítják, a ragaszkodásban mindig benne van egy fajta birtoklási vágy is.
Véleményem szerint ez téves álláspont. Hiszen a ragaszkodásban benne van a feltétel nélküli szeretet, a másik olyannak való elfogadása amilyen, és az erő is, ahhoz, hogy elfogadjuk a másik döntéseit, amiket csak önzetlen érzések hívhatnak elő. Ragaszkodhatunk egy baráthoz is így, mert feltétlen a vele való kapcsolatunk, s ragaszkodhatunk egy állathoz is, mert számunkra ő olyan érzéseket ad, ami lelkünket simogatja. Természetesen mindannyinknak van az életében legalább egy olyan személy, aki más, mint a többi. Akit szeretünk, akihez ragaszkodunk, de nem mondjuk félpercenként neki. Valaki, akivel szavak nélkül is értjük egymást. Valaki, aki ha elmegy is, mindig visszatér hozzánk.
Azt mondják a szeretet szabadságot ad. A ragaszkodás egy döntést. S ha döntés az, hogy a szeretetet áramoltatom feltétlen a másik felé, akkor a kettő összetartozik. Ha valaki fontos a számunkra, akkor el tudjuk, engedi. Hiszen, ha valóban szeretem a másikat, akkor a legjobbat akarom neki. Nyílván a kölcsönös ragaszkodás és szeretet az, mely a legideálisabb állapot. Elvégre nincs is annál szebb, ha két teremtmény egymással érzelmileg összehangolt. Vagyunk páran, akik tudják, hogy a szeretet is munka. Mert hiszen szükséges hozzá valódi párbeszéd és a másik ember másságának teljes elfogadása. A ragaszkodás ily módon való kialakulása csak keveseknek adott. Pedig szeretet és ragaszkodás kéz a kézben kellene, hogy járjon.
Hogy még sincs így, mára már kezd átlagossá válni. Többször lehet a kapcsolatokban függőségről beszélni, mint ragaszkodásról. Pedig ha ragaszkodom a másikhoz, akkor képes vagyok belé újra és újra belészeretni. Na persze csak akkor, ha a szeretetet nem veszem alapnak a másiktól, hanem dolgozom érte vele együtt továbbra is. Bátorság kell ahhoz, hogy vállaljuk érzéseink. Hogy ki tudjuk mondani legféltettebb vágyaink is. Szeretni lehet úgy is, hogy nincs semmi reális alapja. Ragaszkodni viszont csak úgy, hogy ha előtte a másik a szívünket már megdobogtatta. Igaz, a ragaszkodás éppen ezért a szeretet legszerényebb formája. Nem pózol, nem kérkedik, csak csendben létezik a szívünkben.
Kommentek