Persze főként a férfiakat hozza lázba egy-egy hosszú comb látványa egy sport autó mellett, vagy egy tucat nő fűzőben és harisnyakötőben a legújabb férfi parfüm ajánlójában. Egy kicsit mindig elvesztik ezektől a fejüket, (hála ösztöneiknek), s a tudatalattijukba beköltözik az üzenet, hogy ez és ez a termék kell, mert általa még több nőt nyűgözhetnek le. Tagadhatatlanul hím soviniszta reklámok korában élünk.
Bár a potenciális vásárlók nagyobb részét teszik ki a nők, a média mégis a férfiak igényére fókuszál. Persze a nőknek is szólnak a reklámok, hiszen mindig ösztönözni akarnak hol arra, hogy legyünk még szebbek, még kívánatosabbak, hol arra, hogy maradjunk a kaptafánál (s végezzük el a háztartási munkát), magyarán, a nekünk szánt üzenetek is a férfiak igényének kiszolgálásáról szólnak. A tényen nem nagyon lehet ferdíteni, s nem lehet figyelmen kívül sem hagyni. Mi, nők, még mindig buja vágyakat testesítünk meg és háziasszonyokat a világ nagyobbik részének.
Szinte nevetségesnek tűnik az emancipációról beszélni ebben a kontextusban. Nem lehet nem megmosolyogni azt a tézist, hogy mennyire megváltozott a nők sorsa az utolsó néhány évtizedben. Természetesen vannak változások az életünkben nagyanyáinkhoz képest, hiszen szavazhatunk, végezhetünk olyan munkákat, amiket régebben csak férfiak láthattak el, de mellette még mindig ott van a háztartási munka, a gyerek nevelés „terhe” is, amit csak nagyon kevés férfi vállal át részben vagy egészben egy nő kedvéért. Az emancipációnak hála teendőink még tovább szaporodtak, ahelyett, hogy könnyített volna sorsunkon.
Olykor egy-egy pillanatra úgy tűnik, hogy bele is bukunk ebbe a sikeresen „kierőszakolt” egyenjogúságba. Amikor egyszerre kell lennünk démonoknak az ágyban, szerető és gondoskodó anyáknak és feleségeknek, háztartási alkalmazottaknak és ambiciózus kemény munkatársaknak, akkor nagyon könnyű megcsúszni a biztosnak vélt talajon, s hátsó felünkre esni, a megfeszített tempónknak hála. Mikor a csapból is az folyik, hogy a férfiaknak az igényeire kell tekintettel lennünk, nehéz nem azt gondolni, mikor a saját utunkat járjuk, hogy velünk van a baj, ha nem akarunk behódolni.
Persze a média befolyását lehet vitatni. De, ami igaz, az igaz, mióta van internet és az orgánumok millió formában állnak a rendelkezésünkre, a hatását ennek ránk nézve, nem lehet letagadni. Hogy miért pont a bujaság, a kendőzött szexuális felhívások viszik el a prímet, szintén egy régi sztereotípiára épül. A férfi ösztönlény, s mint ilyen, az igényei egyszerűek. Kívánatos nőkkel akarja magát körbevenni, ellenállhatatlan hímnek akar tűnni, hogy ágyba tudjon bennünket csalni, s nem meglepő módon a fiatal fiúk elképzeléséit is erősíti és tipizálja a női nemről.
Néha úgy tűnik, degenerált társadalmat építünk éppen. A szexualitás folyamatos arcunkba tolása, a nők kendőzött tárgyiasítása, a férfiak ösztönlényekként való ábrázolása, mind-mind egy eltorzult világképet hoz létre. Egymásnak ellentmondó gondolatokkal jönnek nekünk a médiában, s ha nem tudunk szűrni az információk áradatában, könnyedén épülhetünk bele a masszába. Felvesszük a fűzőt, hogy el tudjunk adni magunkat, de azért nadrágot húzunk hozzá, mert Chanel óta az egyenjogúságunkat sugallja. Megvesszük a kézkímélő mosogatószert, hogy miután ragyogó tisztaságot teremtettünk puha kacsóval tudjuk megsimogatni párunk arcát, s virágillatú selyem pongyolában bújjunk vele ágyba, új öblítőnknek hála.
Minden, szinte minden, arról szól, hogy hogyan tegyünk a férfiak kedvére. Persze mindez olyan formában van előadva, hogy azt higgyük, ez rólunk szól, nem pedig a másik nemről. A tömeg ízlését nem nehéz nyomon követni, s lehet alakítani is. Az egyén az, aki nemet tud mondani ezekre a felhívásokra, s ezáltal tud külön utakon is járni. Már ha akar. Meg, persze ha képes rá. Ha van, saját értékrendszere, biztos lábakon álló önértékelése, s tisztában van vele, hogy az, amit lát a tévében, a neten, az nem a valóság. Az csak egy elferdített és lehetetlenül tökéletes vízió, melyben tudatalattinkat bombázzák milliónyi üzenettel, hogy pénzt adjunk ki a kezünkből. Egy fajta hipnózis, melyben a képcsőre fókuszálunk, s nem ítélkezünk.
