Talán az is belejátszik e helyzet kialakulásában, hogy egyre inkább egocentrikus életet folytatunk. Az én bajom a legnagyobb felkiáltással éljük életünk, s másra már nem figyelünk oda annyira. Pár héttel ezelőtt kijött egy gúnyolódó karikatúra is, ami a magyarokra nézve nem túl hízelgő. Azt állították rólunk, kedvünket leljük a gyűlölködésben, s ez részben, helyt álló kijelentés.
Akkor is, ha igazából ez a megállapítás tulajdonképpen szinte minden ország szülötteire jellemző lehetne most. Felütötte fejét egy olyan mentalitás ugyanis, amely egy közös ellenséget mutat minden bajunk forrásának. A migránsáradat kitűnő táptalaja lett annak, hogy lehessen utálni embereket, azért, mert egy másfajta kultúrát képviselnek a miénkhez képest. Az, hogy miféle háború elől menekülnek, hogy milyen borzalmakat éltek át, alig fordul meg az emberek fejében. (Tisztelet a kivételnek.)
Mielőtt meg lennék vádolva, nem vagyok pártoló, de ellenző sem. Látom tisztán milyen káros hatásai lehetnek egy bizonyos helyzetnek, de azt is látom, hogy mennyire elfelejtettük egymást emberszámba venni. Néhány évtizeddel ezelőtt, mikor egy másik etnikum gyermekeit üldözték, még sokkal együtt érzőbbek voltak az emberek. Ma már erre nem vagyunk képesek, igaz, ez annak lett következménye, hogy még 50 évvel később is olyan dologért keltenek bennünk bűntudatot, amihez nekünk már semmi közünk.
Az emberek elértek tűréshatáruk végére, s ennek az együtt érző képességük látta kárát. Kiábrándultak, mert sokan visszaéltek jóhiszeműségekkel, segítőkészségükkel. A jóság megcsúfolása pedig, törvényszerűen, egocentrikus életmódot generál. Hiszen, miért érezzünk olyanokkal együtt, akik aztán „hálából” még több pénzt, életet és egyéb javakat követelnek tőlünk?!
Hála és együttérzés kéz a kézben jár. S az, hogy együtt érzési képességünk csökkent, annak köszönhető, hogy egyre több ember használja egymást. Akit lehet, megvezetnek. Azt, aki jó szándékból (együtt érzésből és emberszeretetből) segít, azt hátba döfik. A hála érzete nagyon gyorsan átfordul (tisztelet a kivételnek) egy olyan mentalitásba, amelyben már elvárássá válik a segítség. Ez pedig ismét csak az egocentrikus felfogásból származik, akárhogy is szépítjük.
Az önző lét átvette a szívből cselekvés helyét. (A hála érzetéről már nem is beszélve.) Féltjük az életünk, a szabadságunk, s nem akarunk elnyomásban élni. Nem merünk kötődni egymáshoz, így tárgyakat kezdtünk el szeretni, embereket pedig használni. Így, hogy manipulálni tudjuk egymást, rájátszunk az áldozatszerepkörre, és a segítő szerepkörre is.
Amikor az élet lehetőséget kínál arra, hogy közösen fogjunk össze valamilyen nemes cél érdekében, akkor már nem halljuk meg a mögötte rejlő üzenetet. Hogy bajban van az emberiség, önmagát sodorja végveszélybe, s a természet csak reagál erre. Az árvizek, a háborúk, a földrengések, Trump és az értelmetlen erőszak, pedig mind-mind olyan csapás, amelyekre réges-régen fel kellett volna figyelnünk. Ezek az összefogást sürgetnék, ahol az együttérzés, s egymás nyomorúságának enyhítése közelebb hozhatna mindenféle embert.
Ehhez képest mi egyre inkább a különbözésegekre fektetünk hangsúlyt és csak a távolból szemléljük, főként közönnyel mások szenvedéseit. Mindaddig persze, ameddig, nem a saját terünkbe akarnak „betörni”, mert akkor már a miénk is lesz az ő bajuk, valamiképpen. Ahhoz pedig, hogy jól tudjunk felmérni egy helyzetet, csak a megismerés, a tanulás, az együttérzés a megoldás. Hogyha elfogadjuk, hogy mind ugyanonnan jöttünk, s ugyanoda távozunk, s embereket látunk magunk előtt, nem pedig rasszokat.
Persze ahhoz, hogy így nézzünk egymásra, fel kellene hagyni előítéleteinkkel. A kétszínűséggel együtt, mert az álszent magatartás, senki javát nem szolgálja. Az együtt érzés és hála éppen úgy mímelhető tulajdonságok, mint bármelyik másik. Ezért aztán nagyon fontos lenne, észrevenni az őszinteséget és a hazugságot is mások mondanivalója mögött, ahhoz, hogy valódi párbeszédek tudjanak elindulni.
Szükség lenne egy olyan képességre is, amely mostanában nehezünkre esik. Félre kellene tenni az egyén érdekét, s a nemzetek, sőt, az egész emberiség sorsát kellene szem előtt tartani! Persze ez nem fér össze az egocentrikus életvitellel. Mégis, talán ideje lenne egyszer s mindenkorra elfogadni azt a tényt, hogy csak az összefogás segíthet jövőt építeni, nem pedig a gyűlölködés és az érzéketlenség.
