A veszteségek alakítanak rajtunk. Változtatnak azon, hogyan állunk embertársaikhoz, szüleinkhez, rokonainkhoz, barátainkhoz. Az életünket is átértékeljük, mikor elveszítjük egy szerettünk. S előfordul, hogy csak sokkal később jövünk arra rá, hogy valami és valaki sokkal több boldog pillanatot adott az életünkhöz hozzá, mint azt korábban gondoltuk.
Mindenkinek van olyan fejezet az életében, ami csak akkor lesz világos, mikor már nincs tétje. Ez az élet egyik legpimaszabb húzása, mert hát mi értelme van már akkor kapni meg egy-egy miértre a választ, amikor már nincs is jelentősége? Az, hogy tulajdonképpen ez egy ízetlen tréfa, vagy az elkövetkezendő életünkre vihető tanúságként szolgál, csak a jó Isten a megmondhatója. Mindenesetre, ami tény az tény: Léteznek olyan talányok, amelyekre jobb lenne választ kapni időben, mint egy életen át gyötrődni rajtuk.
Vannak kérdések, amelyekre nem időben, s nem akkor kapjuk meg a válaszokat, amikor még lehetne belőlük tanulni. Az, hogy ez miért van így, szintén egy olyan kérdés, amire nehéz választ kapni. Talán ott lehet a felelet erre, hogy vannak kérdések, amelyekre magunknak kell megtalálni a válaszokat. Ez rendben is lenne minden más esetben, de nem akkor, amikor csak a másik adhat választ, mert ő élte át azt, amit szeretnénk tőle megtudni.
Persze mindenki maga felel az életéért, ezért nem is fair másokat hibáztatni azért, mert valamit nem ismertünk fel időben. Például azt, hogy valaki igazán szeretett és nekünk adta volna a világot, vagy, hogy menni akart, nélkülünk, hogy a saját útját járja. Vannak válaszok, amelyeket mozdulatokban, tettekben lehet csak utolérni, szavakban nem. Ám ha ezt az emlékezetre kell bízni, bizonyosságot már nem tud szülni az elme, mert a szív kósza vágyképekkel kavarja azt össze.
Ha magunkkal szemben őszinték vagyunk, akkor tudjuk, hogy olykor felismertük a boldogságot, mégsem nyúltunk érte. Nem kaptunk két kézzel az alkalmon, s nem áldoztunk fel mindent azért, hogy néhány hónap erejére talán igazi szenvedéllyel és szerelemmel szeressen valaki bennünket. Semmi sem tart örökké – gondoltuk akkor. Mégis, most életünk derekán már nem tudjuk megbocsátani magunknak azt, hogy nem engedtük azt a kevés kis boldogságot szívünkig elérni, mert féltünk a folytatástól.
Mark Twain már megírta és milyen igaz is ez: „Nem az sodor bajba, amit nem tudsz, hanem, amit holtbiztosan tudsz, csak épp rosszul.” Ezért is lenne jó attól választ kapni, akinek válaszolnia kellene, s nem magunknak kombinálni. Az érzéseiről az ember csak önmaga számolhat be, más helyette nem teheti.
Persze mindenki tudja magáról, hogy mit miért tett, de egy másik ember cselekedetének mozgató rugójában sohasem lehetünk teljesen biztosak. Pláne, ha a másik búcsú nélkül ment el, s egy, vagy több miértre nem adott feleletet. Vannak, akik hagyják, hogy főjünk a levünkben, ha már nem értettük meg egy történet lényegét. Mások szándékosan hagynak bizonytalanságban, annak ellenére is, hogy jól tudják az emberi szív, milyen könnyen kettétörik.
Igaz, könnyű pálcát törni afelett, aki már nem védheti magát. De hát ő nem akart élni ezzel!- mondhatjuk, s ez így igaz is talán. Persze kérdés, hogy egyáltalán kell e védenie magát valakinek, aki azt hitte már mindent elmondott. Mozdulatokkal, tekintetetekkel, magában elmormogott félmondatokkal. A női szív sosem felejt. Nem különben a férfié. Ha valaki űrt hagy maga után, az először, fáj, majd haragot szül, hogy aztán már csak a kíváncsiság maradjon a végén.
Mit rontottam el? Mit kellett volna látnom? Miért nem éltem a szenvedélyes szerelem révületében és hagytam mindent hátra? Ilyen ostoba és felettébb értelmetlen kérdéseket fogalmazunk meg, egy-egy magányos órán, mikor túl sok időnk van már a múlton rágódni. Ami elmúlt, az örökre elmúlt, azt már nem lehet visszahozni. Nincs válasz, amely visszamenőleg felszáríthatna elsírt könnyeket, amelyek egy ideje már amúgy is elcsitulóban vannak. Nincs vigasztaló szó, amely arról biztosíthatna, hogy mindent jól tettünk, vagy éppen rosszul, mert mindez, már csak a múlt része.
Persze lezárni egy fejezetet, olykor tényleg csak szavakkal lehet, s ehhez kell a másik fél. De mindaddig, amíg erre nincs hajlandóság, marad a várakozás, s az ostoba remény. Majd egyszer megkapjuk a választ, csak akkor már nem biztos, hogy lesz értelme. Az élet így tréfál meg bennünket, ha nem ismerjük fel időben a miérteket.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: