Sokunknak vannak olyan érzelmi sérülései, amelyek az áldozattá válás, az elhagyatottság, az értéktelenség és gyengeség formájában mutatkoznak meg. Ezek köré aztán egy fals hitrendszer rendeződik a védelmünk érdekében. Ezt a védőfalat azért építjük, hogy meg tudjuk védeni magunkat az elkövetkezendő sérülésektől. Ez azonban nem hogy segítene rajtunk, hanem még további problémákat generál nekünk.
Ahhoz pedig, hogy elkezdjük önmagunkkal a munkát, fontos, hogy megértsük, nem csak az eredeti érzelmi sérülést kell megtalálnunk magunkban és azt gyógyítani, hanem a fals meggyőződést is.
Mikor kislány voltam, elhagyott anyukám. S szinte automatikusan az volt az első kérdésem, hogy miért történt ez velem, amire az lett a válaszom, hogy mert biztos nem voltam elég jó. Ez annyit motoszkált a fejemben, míg fel nem építettem egy egész fals hitrendszert úgy, hogy önmagamat érdemtelennek kezdtem látni, mások szeretetére, elismerésére, figyelmére. Szóval már nem az volt a gondom, hogy anya elhagyott, hanem az, hogy az vált valóságommá, hogy nem érdemlem meg a szeretet.
Azt hittem mindezen már túl vagyok, ám jött egy férfi az életembe, akit nagyon megszerettem. Ő viszont nem tudott engem szeretni, s hiába küzdöttem, hogy ne hagyjon el, ő mégis megtette…
Nem maradt más választásom, mint kibontani magamban, a fals meggyőződésem köré rendeződött érzelmi mintákat. Egyszerűen nem bírtam már tovább úgy élni, hogy önmagam megalázzam, hogy másoktól szeretet kapjak. S, mikor eljutottam a kiváltó okig, mint felnőtt nő, már be kellett látnom, hogy értékességem nem másoktól függ. Nehéz, de kezdem elhinni, hogy eredendően és garantáltan vannak (lelki, szellemi) értékeim, sőt mindezek feltétel nélkül is adottak számomra. 
A jó és egyben rossz hír ebben az, hogy mindaddig vonzunk be ilyen és ehhez hasonló fájdalmas kapcsolatokat, helyzeteket a fals meggyőződésünkről, amíg ténylegesen és 100%-ban nem függetlenedünk mások megítélésétől. S akkor fogunk ebből teljesen kigyógyulni, amikor már nem követeljük másoktól, hogy értékeljenek, szeressenek, mert elfogadtuk és elismertük magunkat, és tudjuk, hogy a szeretet feltétel nélkül adott számunkra.
Az elhagyás/elhagyatottság miatti érzelmi sérülés kialakulása nem az egyetlen nagyon jellemző helyzet, ami fals meggyőződések garmadáját indítja be. Az áldozatszerepkörben való létezés legalább olyan „szokványos”, ami szintén azért történik úgy, ahogy, mert mi magunk teremtjük meg annak feltételeit. Azok, akik érzelmi és/vagy tettleges bántalmazókkal élnek felnőtt létükre kapcsolatban, mind abban a fals meggyőződésben élnek, hogy nincs hatalmuk az életük, a testük felett.
Ahhoz szoktak hozzá, hogy figyelmen kívül kell hagyniuk valós érzelmi és testi szükségleteiket, mert a felnőtt ezt így akarta. Mindez nagyon fiatal koruk óta van beleivódva személyiségükbe, amely olykor-olykor fizikai és lelki fájdalmakban is megmutatkozik. Ennél az esetnél különösen fontos, hogy megtanuljunk felelősséget vállalni önmagunk döntéseiért, életéért. (Mert, ha egyszer megtapasztaljuk, hogy mekkora erő lakozik bennünk egy dolog véghez viteléhez, akkor utána, már automatikusan azt az utat akarjuk majd járni.)
Míg egy gyermek valóban tehetetlen és gyenge szembe szállni a fölötte hatalmat gyakorlóval, ez már egy felnőttre nem igaz. Nem az erő korlátozása véd meg bennünket, hanem az, ha hiszünk abban, hogy van erőnk változtatni a dolgokon és, hogy képesek vagyunk egy jobb életet kialakítani magunknak, mert erősek vagyunk. 
Ehhez pedig meg kell értenünk, hogy minden esetben, mi hozzuk létre fals meggyőződéseinket. Inkább tudat alatt, mint tudatosan, s főként azzal a szándékkal, hogy így védjük meg magunkat a további sérülésektől. Az a nagy baj ezzel, hogy azért, mert gyermekkorunkban mások által kiszolgáltatott, elhagyatott, áldozatokká váltunk, akik értéktelennek ítélték magukat a szeretetre, a figyelemre, az elismerésére, az érzelmi sebünket is felruházták egy személyiséggel. S így, hogy az önálló személyiséggel bír, egyből aktivizálódik is, mikor valaki beindítja annak kapcsolóját.
Ami nagyon fontos ilyenkor, hogy ne hagyjuk, hogy az ismerősség érzete felülírja az elővigyázatosságunk. Ne kövessük el azt a hibát, hogy ahelyett, hogy meglátnánk az esélyt arra, hogy lehetőségünk nyílik egy másik emberi kapcsolaton keresztül megszabadulni a fals éntől, inkább beleállunk a játszmákba. Meg kell fosztani a fals hitünket a rá kivetített személyiségtől. Egy sérülés, csak addig élhet „önálló életet” bennünk, amíg hagyjuk, hogy hatással legyen ránk, negatív képzeteiken keresztül.
Elvégre fájdalmat okoz nekünk (mind testileg, mind lelkileg), hiszen szisztematikusan vágjuk el önmagunkat a valódi énünktől. A valódi énünk vergődik a ráerőszakolt hazug hitrendszerben, hisz ő jól tudja valójában neki és mindenki másnak is eredően joga van a szeretetre, az elfogadásra, az elismerésre. Nem kell azt kívülről várnia, hiszen ezek forrása mindig ott élt benne. Ez az a harc, amelyet ha megvívunk és sikerrel járunk, elkezdődhet érzelmi sebeink begyógyulása.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: