Életünk során minimum egyszer előfordul, hogy lapátra leszünk rakva. S ahelyett, hogy őszinte választ kapnánk a miértre, csak üres kifogásokat hallunk. Minél később történik meg velünk egy ilyen tapasztalat, annál nehezebb a feldolgozás. Mert mindaddig, amíg csak mi dobunk másokat, nincs igazi tanulság (ami lelki fejlődésünket szolgálná).
Pedig átélni azt, hogy valaki számára nem voltunk „elég jók”, olykor nagyon hasznos. Rádöbbent bennünket, hogy nem vagyunk tökéletesek, és előfordul, hogy hiába adtuk önmagunkat, a másiknak mégsem tudtuk azt nyújtani, mint, amire vágyott. Még szebbet, jobbat akar, vagy csak belefárad bizonyos be nem tartott ígéreteinkbe, tulajdonképpen mindegy is.
A lényeg az, hogy úgy dönt, hogy tovább áll, s ezzel nekünk (is) segít.
Akkor is, ha egónk megsérül, s vele együtt önbizalmunk is. Akkor is, mikor igyekszünk nem tragédiának felfogni, hogy elutasításban részesültünk, mégis egy kisebb drámát kerekítünk a történetből. Ahelyett, hogy leltárt készítenénk önmagunk viselt dolgairól és kiszelektálnánk, hogy mi az, amit megtarthatunk magunkból egy kapcsolaton belül és mi az, aminek ideje lenne mennie, inkább önmagunkat sajnáljuk.
Legalábbis egy kis ideig, amíg újra „hódító csatába” nem indulunk.
Persze, alaptermészetünket nem tudjuk megváltoztatni, de nem is az a cél, hogy kiforduljunk önmagunkból. Olykor azonban bizonyos személyiségi jegyeink közül néhányat, nem ártana felülvizsgálni, ha nem akarunk újra és újra ugyanabba a zsákutcába jutni. Például ott van mindjárt elsőnek az a kérdés, hogy mennyire vagyunk önzőek? Mennyire akartuk kisajátítani párunkat, s milyen módokon csapott le ránk birtoklási vágyunk?
Tisztában vagyunk azzal, milyen igényeket, elvárásokat zsúfoltunk bele egy kapcsolatba? Egyáltalán, nem vagyunk mi egészen véletlenül kontroll mániásak, amikor végtelen listákat írunk fejben, mit kellene csinálnia és hogyan kellene bánnia párunknak velünk?
Sok kérdés juttat el önmagunk rejtett énjéhez. Ehhez kapjuk a vészjelzést, mikor elhagynak bennünket. Hosszú távon senki nem tolerálja a szeretet kierőszakoló egyént. S egyáltalán nem meglepő, ha előbb vagy utóbb fogja kalapját, kabátját és távozik.
Gond, csak azzal van, hogy nem mindenki mondja el, mi volt a problémája. Pedig olykor nagyon fontos lenne megkapni mindenkinek azt a bizonyos fejmosást, ami észhez térítené…
Az, hogy min bukik meg egy kapcsolat persze rettentő sok mindentől függhet. Éppúgy lehet féltékenységünk miatt, vagy passzív viselkedésünkért az ágyban, mint ahogy azért is, mert egész egyszerűen párunknak mások lettek a prioritásai. Rájöhet arra, hogy mi az, amit biztosan nem akar egy kapcsolaton belül, és igen, az is megeshet, hogy jön egy nő az életébe, akiért mindent felrúg.
Talán nem is minden esetben fontos tudnunk az okokat. A lényeg az, hogy számot vessünk önmagunkkal! Ebben lehetne nagy segítség, ha szakításkor, lenne arra kapacitása a másiknak, hogy elmondja, milyennek látott bennünket. Ahelyett az utolsó utáni pillanatban is makacskodunk és hadakozunk egymással, jobb lenne elmondani, mit nem szeretettünk a másikban.
Ugyanis akármekkora csorba is esett büszkeségünkön, s bármilyen nagy is az okozott fájdalom, az egyben egy óriási lehetőséget is jelent, hogy valami igazán fontosat tanuljunk magunkról.
Például arról, hogy néha jó lenne, ha tudnánk kompromisszumot kötni, vagy, hogy nem ártana megtanulni konstruktív párbeszédet folytatni a másikkal, hogy megértsük nincs olyan gondolat, amit megfedhetetlen igazságként tálalhatunk. Nem beszélve az értelmetlen féltékenykedésről, az önmagunknál szebbnek ítélt nők iránt. Már csak azért is, mert a szépség relatív, s, ami az egyiknek szépnek látszik, a másiknak semmit sem jelent.
Azt se lenne rossz megtanulni, hogy előítéleteinket nem vetíthetjük rá az egész férfi nemre. Csak azért, mert valaki egyszer visszaélt bizalmunkkal, az nem jelenti azt, hogy akkor senkiben sem bízhatunk már meg.
Mindenkire egyénre szabottan jut egy-egy tanulság. Egy lehetőség arra, hogy széthullott darabjaiból, amelyeket az elutasítás miatt, össze kell úgy is előbb vagy utóbb raknia, erősebb ént és személyiséget építhessen magának. Ha reálisan akarjuk nézni, akkor láthatjuk, hogy azok a hibáink, amiket önmagunk fedezünk fel, és csalódásaink, amikből tanulunk, csak előrébb visznek az életben.
Azért is, mert bár rossz érzéseket keltenek elsőre, mégis hatalmas felszabaduláshoz vezetnek el. Elvégre, ha őszintén szembe nézünk magunkkal, fejlődésre ösztökéljük énünket. S ha jól bánunk szerzett képességeinkkel és be is építjük személyiségünkbe, akkor a továbbiakban sokkal egészségesebb kapcsolataink lesznek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: