Nemrégiben szembejött velem egy cikk, ami arról szólt, hogy a depresszió legfőbb kiváltó oka, az önkifejezés hiányában rejlik. Egész pontosan az elnyomott énben keresendő, mikor úgy érezzük, nem akarja senki sem tudni, kik vagyunk valójában, s mit gondolunk a világról, s ezért inkább csendben maradunk. Természetesen, mint sok más dolognál, ezt sem lehet egyetlen dologra ráhúzni. De ami igaz, az igaz, azért a cikk elgondolkodtatott, mert hát tényleg elég nagy baj az, ha nem tudjuk kifejezni magunkat, úgy ahogy szeretnénk.
Velem is megesett már, de én azt általában betudtam valamilyen emberi kapcsolatomban való csalódásnak, vagy éppen „pillanatnyi elmezavarnak”, hogy sehogyan sem tudtam azt kinyögni, amit akarok. Úgy elnyomtam magamban a valódi ént, hogy másnak megfeleljek, hogy a végén odáig jutottam, hogy már én se tudtam, mi is az, amit nem tudok kimondani. A kétségbeesés, hogy elvesztettem kifejezőképességem, s nem tudom szavakba önteni, azt, amit érzek, teljesen összetört. Olyannyira, hogy heteket töltöttem azzal, hogy erőlködjem azon, hogy kijöjjön belőlem minden érzés, aminek jönnie kell.
Persze görcsösségemnek hála nem jött, s az a kézenfekvő megoldás nem jutott eszembe, hogy a legjobb, amit ilyen helyzetben tehetek, nem az agyalás, hanem az, ha rengeteg olyan dolgot csinálok, próbálok ki, amivel önmagamat örömforráshoz juttatom. Beleestem abba a hibába, hogy nem a megoldást, hanem a problémát tartottam szem előtt, s ezért sok időt töltöttem azzal, hogy rosszul érezzem magam…
Az az igazság, hogy egyáltalán nem ritka jelenség, hogy nem merjük/akarjuk a valódi énünket megmutatni a világnak. Millió számra vannak olyan emberek, akik annyira akarják mások szeretetét, figyelmét, törődését, hogy ezért aztán hátratolják valódi identitásuk. Csak azért, mert azt hisszük, úgy, ahogy vagyunk, nem kellenénk a kutyának sem. Nem hogy azoknak, akiknek annyira fontos a véleménye, s a pozitív megnyilvánulásai felénk.
Él bennünk egy tévképzet arról, hogy mit jelent önmagunkat kifejezni. Sokszor esünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, valamilyennek képzelnek bennünket az emberek, aminek nekünk meg kell felelnünk. Úgy véljük, fontosak vagyunk annyira, hogy észrevegyenek az emberek, pedig valójában mindenki csak magával van elfoglalva. Ezért is foglalkozzunk, annyit azzal mit vegyünk fel, hogyan hordjuk a hajunkat, milyen sminket készítsünk, s egyáltalán, hogy viselkedjünk mások előtt.
Nyílván senki nem akar rossz fényt vetni magára, és ezzel nincs is baj. A probléma ott kezdődik, amikor már eleve egy fals ént hozunk ki magunkból, azért, hogy bizonyos emberek szimpátiáját elnyerjük. Mintha az ő figyelmük nélkül, nem lehetnénk valakik. Mintha az ő szeretetük lenne az egyetlen, amely be tudná tölteni szívünk. Az, hogy közben megjátsszuk magunkat (szándékosan, vagy akaratlanul) az nem tudatosul. Csak az válik céllá, hogy megkapjuk, amit akarunk, olyan áron, hogy közben elfelejtkezünk arról, kik is vagyunk.
A megfelelési kényszernél nem sok rosszabb berögződés van. Bár, az sem jobb, ha eleve el sem jutottunk még soha odáig, hogy tudjuk kik is vagyunk valójában, s mitől is érezzük magunkban azt az ént, akivel békében, egyetértésben és szeretetben vagyunk. Egyesek azt állítják sokkal több elveszett lélek van jelenleg a Földön, mint ezelőtt bármikor. S nem csupán azért, mert már túlnépesedett bolygónk, hanem azért is, mert a megfelelni vágyás ma már népbetegség.
Boldog leszek, ha… Szeretem magam, ha… Kilépek a munkámból, ha… S folytathatnánk a sort még sokáig. Függővé tettük magunkat dolgoktól, körülményektől, emberektől, s csodálkozunk, miért is nem tudjuk kifejezni önmagunkat. Amilyen könnyű másra hárítani a felelősséget, annyira nehéz ezt belátnunk. Buddha szerint kötelességünk boldognak lenni az életben, de az csak úgy lehetséges, ha rátalálunk és megőrizzük valódi önmagunk. Kifejezni azt, amit érzünk, gondolunk, nem bűn, s nem is kell szégyellnünk magunkat érte. Inkább azt bánjuk, hogy nem tettük eddig, mert anélkül, hogy nem tudnánk, kik vagyunk, mások sem tudhatják, s így nem is tudnak sem szeretni, sem figyelni ránk sohasem.
Ahhoz, hogy valódi érzéseket keltsünk másokban, először önmagunkban kell felfedezni valódi érzelmeink. Mi az, amit szeretünk, mi az, amit nem, mi az, amiben otthonosabban érezzük magunkat, s mi az, ami kényelmetlenséget okoz nekünk. A bizonytalanság is azért van az élet számtalan terültén jelen, mert nem tudjuk, mit akarunk. Az pedig azért van, mert nem találtunk még rá önmagunk legfőbb kifejezésének módjára, tehát a dolgunk adott. Találjunk egy kis időt arra, hogy elmerüljünk önmagunkba. Kezdjünk el új dolgokat kipróbálni, amiket sohasem mertünk, pedig szerettük volna.
Nyúljunk vissza a gyermekkorig, s emlékezzünk, kik is voltunk akkor. Hogyan játszottunk, s miként képzeltük el jövőbeni önmagunkat. Előfordul, hogy olyan sokáig nyomtuk el a valódi ént, hogy beletelik egy kis időbe, hogy az, újra felszínre törjön. Olykor el kell menni szakemberhez is ezért, de ezt ne szégyelljük, hanem fogjuk fel az önmagunk kifejezéséért való szándékunk legfőbb felismerési pontjának. Mindenki számára adott egy mód, ahogyan csak ő tudja kifejezni önmagát. Ezért érdemes időt, energiát áldozni, mert a jutalmunk egy életre szóló szeretettel teli kapcsolat lesz önmagunkkal és embertársainkkal.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: