Lelki dolgok: A megbocsátás

A megbocsátás témaköre azt hiszem, mindannyinkat foglalkoztat. Már csak azért is, mert előfordul, hogy mások ármánykodásának vagy saját naivságunknak áldozatai leszünk, s mikor kihasználva, elárulva érezzük magunkat, nehezünkre esik megbocsátani.

Akkor is, ha tudjuk, hogy a megbocsátás, a dolgokon való felülemelkedés az egyik legfontosabb kitétel ahhoz, hogy egészséges életet tudjunk folytatni. Elvégre az egészség nem csak a testi jólétből áll, hanem a gondolati jólétből is.

Ez utóbbi pedig csak a destruktív, negatív gondolatok és események elengedése által lehetséges.

Persze előfordul, hogy, mások jó szándéka, s saját józan belátásunk ellenére is félreismerünk valakit, s félre értünk egy helyzetet. Hiszen, aki az egyik pillanatban a barátunknak tűnik, a következőben már lehet az ellenségünk is, csak mert mások a nézeteink, vagy valami fontosban nem értünk egyet.

Ez különösen akkor esik rosszul, ha nem számítottunk arra, hogy cserben hagy értékítéletünk és helyzetfelismerő képességünk.

Hiába minden igyekezet, hogy minden oldalról megvizsgáljunk egy adott problémát, mindenre nem tudunk felkészülni. Ezért jobb, ha tévedéseinket, az életünk jobbá tételére szolgáló lehetőségeinknek látjuk, s nem használjuk fel arra, hogy okot adjunk magunknak az utálkozásra/gyűlöletre, az emberekkel szemben.

Már csak azért sem, mert az ilyen helyzetek okkal jönnek az életünkben. Tanító jellegük van, mert nélkülük nem tudjuk emberismeretünk és helyzetfelismerő képességünk fejleszteni. Akár mi követtünk el hibát, akár valaki más a környezetünkben ezt nem árt észben tartani. Mint ahogy azt is, hogy:

 A pusztító érzések, amelyek negatív légkört teremtenek bennünk és körülöttünk nem járnak számunkra semmiféle előnnyel.

Ezért is lenne fontos megtanulnunk megbocsátani magunknak és másoknak. Mert míg szorongunk, mérgelődünk, tépelődünk, magunkat bántjuk leginkább, elvégre megrekedünk egy olyan ponton, ahol csak fájdalom, kisebb nagyobb betegségek járnak nekünk osztályrészül, mindaddig, amíg el nem fogadjuk, és meg nem tanuljuk elengedni a rossz mintát.

Elengedni a múltat, megbocsátani a „megbocsáthatatlant” pedig az egyik legnagyobb kihívás.

Hiszen jóságot kell tanúsítani hozzá olyanokkal szemben, akik megbántottak, megaláztak, elárultak bennünket, s ez bármennyire is vallásos, vagy spirituális, esetleg ateista az illető, nehezen megvalósítható a gyakorlatban.

Akkor is, ha már jó néhány módszer létezik arra, hogyan lehet megbocsátani, elengedni a múlt fájdalmát. Mert bármennyi könyv, cikk is született ezekről, még mindig nem tanultuk meg, hogy a nehézségeket tulajdonképpen mi magunk generáljuk, s ahogyan megteremtettük őket, úgy el is tudnánk (ha akarnánk) tüntetni őket az életünkből akár egy szempillantás alatt.

Persze ehhez hit és akarat kellene. No meg önszeretet és önértékelés is, hogy mindez totálisan megvalósulhasson.

Elvégre, ha szeretjük önmagunk, akkor képesek vagyunk megbocsátani magunknak és másoknak is. S, ha szeretjük önvalónk minden vélt vagy valós hibánk ellenére is, akkor szeretni tudunk másokat is, akiktől szintén nem várhatjuk el, hogy mindig helyesen viselkedjenek/cselekedjenek, hiszen nem is tudnának (mint ahogy senki sem tud).

Tökéletességet, hibátlanságot, vétek nélküliséget várni az emberektől éppoly botorságnak tűnik, mint annak a képzete, hogy az ember szárnyak nélkül meg tud tanulni saját erejéből repülni. Szóval, ha így nézzük, s rájövünk mennyire komikus elvárás ez magunkkal és másokkal szemben is, sikerül elindulnunk a megbocsátás rögös ösvényén, egészen biztosan.

Különbözőek vagyunk, eltérő ideákkal és elvárásokkal, ami sokszínűségünket hűen tükrözi. Mind követünk el hibákat, mind szeretnénk olykor visszafordítani az idő kerekét, hogy kitöröljünk belőle néhány igazán rossz döntést. Ennek persze semmi értelme nem lenne, hiszen a cél önmagunk és mások elfogadása, úgy ahogy vagyunk és vannak.

Csak az tud szívből megbocsátani, aki képes magának is megbocsátani. S ez egy igen fontos lecke mindannyiinknak.

Tudomásul kell venni, hogy vannak emberek, akik azért jönnek az életünkben, hogy megtanuljunk nekik, és önmagunknak megbocsátani. Ezért hálásaknak kell lennünk, hiszen arra tanítanak, hogyan éljünk gondolati szinten egészségesebben azáltal, hogy elengedjük tévedéseink, s elfogadjuk önmagunkat.