Te hallgatsz a megérzéseidre?

Vannak megérzéseink. Apró impulzusok formájában, amik akkor törnek ránk, mikor érezzük, és lelkünk mélyén tudjuk, hogy valami nincs rendben. Például, ha egy történet kirakósának utolsó, de leglényegesebb darabja hiányzik; elménkben motoszkál és dübög egy megfoghatatlan gondolat, egy érzéssel együtt, amire nincs logikus magyarázat.

Fényt deríteni megérzésünk fő motivációjára pedig, nem könnyű. Már csak azért sem, mert arra akarunk rájönni, miért szólalt meg a vészcsengő lelkünkben, és miért nem tudunk ahhoz észérveket felsorakoztatni?

Egyáltalán, kell egy megérzést az elme számára dekódolni? Fontos definiálni egy ösztönt, ami, egy ködös információ formájában jut a tudomásunkra, vagy elég egy döntés meghozatalához, ha érezzük, hogy egy történet, egy ember nem hiteles? Bízhatunk „szimplán” megérzéseinkben és ösztöneinkben minden esetben?

Már csak azért is kérdés ez, mert jól tudjuk, mennyi gondolat akadályozza az ösztönös tudást. Például mikor kétség gyötör bennünket azzal kapcsolatban, hogy merre menjünk tovább. Ez akkor is így van, mikor tisztában vagyunk azzal, hogy lelkünk mélyén mindenre van megoldás. Csak nem akarunk jelentőséget tulajdonítani a megérzésünknek, az ösztönünknek, mert az életünkben a logika van előkelő helyen.

Ezért is van az, hogy nem tudjuk elválasztani gondolatainkat és érzelmeinket. Mivel befolyással vannak egymásra, az ego szülte gondolatok, amelyek a logika álarcába bújva érkeznek, legyőzik az intuíciónkat, pedig az, mindig a javunkat akarja szolgálni, ellenben az egóval.

Az ego mindig csak az ént védi, ami nem azonos a lélekkel. Az ösztön viszont, amely ott lapul mindünkben, azért van, hogy növelje túlélési képességünket. Ehhez kapcsolódik a hatodik érzék is, amellyel mindent, amit nem lehet ésszel felfogni, mégis megérthetünk. Sokszor úgy, hogy nem tudjuk elmagyarázni, de érezzük és tudjuk, hogy van valami, amire muszáj figyelnünk, hogy megvédjük szeretteink és önmagunk.

Igaz, sokszor előfordul, hogy piedesztálra emelt értelemmel rendelkező emberi lényünk, nehezen fogadja el lehetőségként, hogy „csupán” érzéseinkre hagyatkozzunk. Elvégre hogyan is állíthatnánk másként önmagunkról, hogy mint ésszel rendelkező lények, képesek vagyunk logikus döntésekre, hogyha mindezek ellenére hagyjuk magunkat megérzéseink által (is) vezéreltetni?

Olykor nehezen ismerjük el, hogy az ösztön tisztább döntésekhez vezet, mint az elme. Így aztán azt is nehezen fogadjuk el, hogy „kósza” megérzéseink, sokkal inkább önmagunkhoz vezetnek, mint a tudatosan felépített gondolatvilág, amiben értelmiségekként tüntetjük magunkat fel.

Persze lehet vitatkozni, tényleg így van-e? Hiszen, ha abból indulunk ki, hogy gondolatinkból teremtődnek érzéseink, akkor csak az ésszel és logikával meghozott döntéseinkre szabadna hagyatkoznunk. Ám ha azt is elfogadjuk, hogy érzéseink váltanak ki gondolatokat belőlünk, akkor igenis fontos figyelnünk megérzéseinkre; mert üzenetet továbbítanak, igaz, olyanokat, amiket nem könnyű dekódolnunk, hiszen azok csak sugallatok.

Érzés és logika nem ápol jó kapcsolatot a másikkal, ezért csak akadályozzák egymás kibontakozását…

Persze jó lenne, ha a logika és az ösztön (amiből maga a megérzés is származik) mindig együtt járna. De nincs így, mert van olyan, mikor valamilyen megmagyarázhatatlan érzés vesz erőt rajtunk, hogy nem szabad felszállnunk egy bizonyos gépre és logikus énünket győzzük le, azért, hogy megérzéseinkre hagyatkozhassunk.

Aztán, ha ez jó döntésnek bizonyul, mert a gép légviharba kerül és lezuhan, akkor örülhetünk, hogy hallgattunk megérzésünkre végül.

Véletlen nincs, éppen ezért megérzéseink, ösztönös tudásunk, hogy valamit meg kell tennünk vagy éppen nem szabad megtennünk, sem ok nélkül jelenik meg elménkben és szívünkben.

Az ösztön előhívja a megérzést, amely aztán megszólít bennünket, hogy segítsen nekünk. A gnosztikus tanítók szerint, minden tudás, amelyre valaha kíváncsiak voltunk és leszünk, eleve ott szunnyad tudatalattinkban. Csupán nyitottnak kell lenni az üzentekre, és minden világos lesz.

Nem szó szerint persze és főként nem szavakba öntve. De segít, hogy figyeljünk a jelekre, amelyek a belső hangunkkal szólalnak meg. Azért, hogy ösztönös mivoltunknak engedve, érvényre jussanak megérzéseink. Amelyek aztán vigyáznak ránk, addig, amíg hallgatunk rájuk.