Egoista vágyak

Álmok, vágyak, célok hajtanak bennünket, embereket. Valamiért mindig a magasba törünk, hogy elérve és megszerezve azt, az életünknek értelmet adjunk. Ezért akarunk maradandót alkotni, ezért vágyunk gyümölcsöző kapcsolatokra, s ezért is fontos az utódok születése; mert a fizikai testünk egy darabjából és szellemünkből is hátra akarunk hagyni valamit az utókor számára.

Olykor mindezért a legvégsőkig elmegyünk, hogy elérjük a hőn áhított álmunk. Mindent megteszünk, hogy valami értékelhetőt le tudjunk tenni, arra a bizonyos asztalra. Van, aki addig küzd, ameddig meg nem találja élete szerelmét. Van, aki karriert épít, mert ebben látja önmaga kiteljesedését. Más, egy megmászhatatlannak hitt hegyet mászik meg. S persze van, aki „csak” élvezni akarja az életet önfeledten.

Az, hogy kinek mi a legfőbb célja az életével, attól függ, hogy mi áll a prioritási listája legtetején.

Mindenki egyénre szabva tudja meghatározni, hogy mit jelent önmaga definiálása, és van, akinek ehhez egy másik ember is szükségeltetik. Mindez persze, ha hiedelmekkel, téves elképzelésekkel és tulajdonlás iránti olthatatlan vággyal keveredik, akkor, rögeszmés és elérhetetlen célok kitűzésében ölt testet. Mert például hiába szerezzük meg álmaink pasiját/nőjét, ha azon rágódunk, vajon tényleg ő-e az, akit kerestünk.

Ugyanez igaz a karrierben elért sikerekre, mert ha függővé válunk tőlük, akkor folyton attól rettegünk, hogy egyszer valaki más jobb lesz. Persze valójában minden törekvés, ami valami vagy valaki, görcsös birtoklásáról szól, az bukásra van ítélve.

Már csak azért is, mert minden a jelenben történik. Ezért is kellene akkor megélni a sikereinket, amikor történnek, nem pedig siratni azokat, mikor már más ér el nagyobb eredményeket.

Ehhez nem ártana mindent, amit elérünk, a lehető legjobban értékelnünk. Meg kellene tanulnunk megélni a jelen pillanatokat, és teljes szívvel a boldogságot is átölelni, amikor az ott van előttünk. Ehelyett azonban azon gyötrődünk, hogy, hogyan tarthatnánk fent egy-egy jó pillanatot hosszabb távon is. Hogyan lehetne kapaszkodni valamibe/valakibe, hogy állandóan jól érezzük magunkat.

Igaz, ami igaz, tényleg jó lenne mindig boldognak, elégedettnek lenni. De mivel minden és mindenki (így mi is) örökké változik, így, ami az egyik nap óriási jelentőséggel bír az életünkben, egy másik napon már alig jelent valamit. A szerelmek elfakulnak, a karrier is háttérbe szorul (akár egy gyermek születése nyomán, akár egészen más okból), a hegyet is egyre többen hódíthatják meg utánunk és újabb megmászhatatlannak hitt hegyről szerezhetünk tudomást; szóval minden, ami egyszer mérhetetlen örömet adott, később már csak halvány mosolyt érdemel.

Ezért lépnek új célok a régiek helyébe.

A késztetés persze ugyanaz marad: Meghódítani valamit, magunkénak tudni és afelett uralkodni.

Ez mindaddig így lesz, amíg egoizmusunk és birtoklási vágyunk határozzák meg céljaink. Ezek pedig csak azzal orvosolhatók, ha végre tudatosítjuk magunkban, hogy semmi sem tart örökké. A változás örök. Ahogy nappal után éjjel jön, úgy a tél után tavasz. Minden és mindenki örökké változik. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e igényeinket ehhez az egyszerűnek tűnő alapelvhez igazítani? Képesek vagyunk-e “csupán” a jelenben élni?

Képesek vagyunk-e önző okok nélkül “csak” örülni annak, hogy valaki egy kis időre vagy kicsivel tovább a szívét nekünk megnyitja? Képesek vagyunk-e az egész (élet) utat örömmel megélni, nemcsak a csúcson egy pillanatra megállni? Képesek vagyunk-e egy-egy sikert igazán megélni, akkor, amikor megtörténik?

Úgy tűnik, magával a vágyaink, céljaink jelenben való megélésével vannak gondjaink. Az a baj, hogy elsiklunk az elért álmaink felett aratott győzelmünkön, mert nem tanultunk meg szívből élni, és nem tanultuk meg racionálisan meghatározni határaink sem. Álmokat kergetünk, de mikor elérjük őket, már nem tudjuk azokat megélni. A cél felé vezető utat is élveznünk kellene, de mi erre nem vagyunk képesek, mert csak a küzdőteret látjuk, az ösvényt, ami a sikerhez vezet, már nem.

Azt se látjuk, hová lépünk, csak a jövőre gondolunk, amelyre a múltban elért vágyaink árnyai vetülnek. Közben elszalasztjuk a jelen pillanatot, ami maga az Élet. Vigyázzunk, mire vágyunk, mert ha az vesz bennünket birtokba, az, csak az egónkat táplálja majd. Döntsük el végre, megtanulunk a jelenben örülni azoknak a dolgoknak, amiket elérünk, vagy inkább siratjuk azt, ami már elmúlt?