“Anya csak egy van. ” De nem nekem! Persze, biológiai anyám egy van, mint mindenkinek, de az élet úgy hozta, hogy rajta kívül, még egy nőnek van örökös tagsága a szívemben. Nem kedvességből, nem azért, mert ő akarja így. Hanem azért, mert tőle tanultam szeretni, feledni, gondoskodni másokról és megbocsátani azt is, amiről azt hittem sosem leszek képes.
Anyám császármetszéssel szült. Így nem fürdethetett, nem emelhetett hat hétig. Nagymamám (édesapám anyukája) volt az, aki ezeket a feladatokat ellátta helyette. Anyám félt is, hogy majd mamámhoz fogok ragaszkodni… Félelme valóra is vált, de nem ez okból.
Anyám nem ismerte jól az édesanyját, s amit tudott róla, azt nem volt éppen könnyű elfogadnia. Igyekezett, hogy jó anya legyen, bár nem volt példa előtte, s persze neki is voltak kétségei, amelyek olykor elhatalmasodtak rajta, de állta a sarat!
Aztán az élet úgy hozta, hogy nem bírt el a gondokkal, amelyeket apám rótt rá. Olyannyira, hogy engem sem tudott vállalni már egy idő után…
Apámra hagyott, de ő annyira maga alatt volt, hogy valójában mamámra maradt a gondozásom… Így történhetett meg az, hogy anyám félelme valóra vált. (Persze nem azért a hat hétért, amire maximum csak tudat alatt emlékezhetek, hanem azért, mert mamám volt velem születésemtől fogva, mindig.)
Az, hogy mama vitt óvodába és iskolába, csak azért volt, mert „ráért”. De ha valami patália volt apuék közt kibontakozóban, én hozzá menekültem, mikor már annyira féltem, mi fog történni. Akkor is ő volt velem, mikor 8 éves koromban elment anya két hónapra külföldre dolgozni. Akkor is ő volt velem, mikor rá négy évre anya újra elment, s én hátramaradtam.
Mama volt a mentsváram, a támaszom, a legfőbb bizalmasom, a mindenem. Na meg az ágytársam is, mert sokszor surrantam át hozzá éjszaka aludni, mert féltem a sötétben. Mire tinédzser lettem, már mamám volt az egyetlen, akihez ragaszkodni tudtam a családomból. S az egyetlen, akire, mint anyára gondolni tudtam, de ha ezt mondtam neki, azt erélyesen visszautasította, mondván: „Van neked anyád, csak nincs itt”…
Fájt ez akkor, de aztán megértettem: Vannak dolgok, amiken a szavak csak rontanak, mert nem lehet annyi érzést, ami a szívet nyomja, egyszerűen csak a másik elé dobni, azzal, hogy kezdj ezzel valamit, helyettem.
Ennek ellenére a köztünk lévő 55 év korkülönbség, mégsem bizonyult áthidalhatatlannak. Persze harcoltunk egymással, főleg, mikor jöttek hozzánk a fiú barátaim bandázni, nem beszélve arról, mikor éjszakára kimaradtam bulizni.
Aztán ahogy haladt előre az idő, úgy jutottunk egymáshoz egyre közelebb. Mamám szívének kérgét az idő megpuhította, s minél jobban ismertük (ismerjük) egymást, annál erősebb lett a kapcsolatunk is.
Persze ehhez mindkettőnknek meg kellett tanulni alkalmazkodni a másikhoz. Ő úgy, hogy bár nem pártolta, hogy jöjjenek hozzám látogatóba a barátaim, de elfogadta (mert így szemmel tarthatott). Én meg úgy, hogy elolvastam a szépirodalom gyűjteményét (jó szántamból) s hétvégén a régi Petőfi rádión a Nótaszót is vele hallgattam (kívülről fújom az összes régi magyar nótát a mai napig).
Ő meghallgatta gyerekes álmaim, biztatott az írásra, meghallgatta kezdetleges verseim, na meg a rap zenéim is, míg tanultam a szobájában. Én pedig cserébe megtanultam főzni és hajtottam a tanulmányaimat, hogy büszke legyen rám.
Mikor felnőttem és költözni akartam, marasztalt. „Maradj kislányom, akkor megmarad egy kicsivel több pénzed, ha itthon kosztolsz.” Nem maradtam, mert az élet hívott. De minden, hétvégén hazamentem, s olyankor apám, mamám és én, pontban fél 12-kor ettük a húslevest és a rántott csirkét.
Mamámnak köszönhetem, hogy tíz év kihagyás után újra közel tudtam kerülni apámhoz. Mamámnak köszönhetem, hogy képes voltam anyámat is újra beengedni az életembe, felnőtt koromban.
Nem ismerek a mamámnál jobb anyát, s igazabb szívű asszonyt. Hajlott kora ellenére (88 éves) minden nap olvas, főz, süt, pedig túl van már nagyon-nagyon sok mindenen, s ellát tanácsokkal, amikor arra kérem.
Nekem ő az első számú ÉDESANYA, csak így nagybetűkkel. Köszönök neked mindent Mama, Isten éltessen sokáig ilyen jó egészségben!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: