Valamiért sosem tudtam behatárolni kiből lehet lelki társ. Valószínűleg azért sem, mert vagy még nem találkoztam a sajátommal, vagy már találkoztam, de mégis szétváltak útjaink. Bizonytalanságom oka e témakörben igen zavarba ejtő.
Lehetséges, hogy nem tudom, hogy találkoztam e már a lelki társammal, vagy csak arról van szó, hogy az idő már mindent elhomályosít előttem?
Bakfis koromban úgy képzeltem majd egyből felismerem, mikor szembe jön velem az utcán. Arra azonban nem számítottam, hogy jó néhány fiúba bele fogom őt képzelni, s minél több csalódás ér, annál többször kérdőjelezem meg azt, hogy egyáltalán számomra létezik e.
Na persze, ha egy lány (később nő), mint én is, annyi elvárással, elképzeléssel van arról, hogy milyennek kellene lennie álmai lélektársának, akkor a saját elméje állította csapdába sokszor belesétál. Már csak azért is, mert nem hajlandó meglátni a valóságot, mert minden szerelmébe azt akarja látni, hogy Ő az Igazi, ő lesz az, aki kihozza belőle a legtöbbet, a legjobbat, a lelke hangját.
Nem találkoztam ilyennel, vagy csak már nem akarok rá emlékezni. Nem tudom.
Annak ellenére se, hogy korán rám talált a szerelem, s mondhatni egyből ötösöm volt a lottón. Hét évig voltam első szerelmem oldalán. Mellette fejlődtem, bontogattam első ízben szárnyaim; ám egy idő után ő lemaradt, s én már nem akartam rá várni tovább.
Igaz, a vele való kapcsolatomban biztos vagyok (mert + 10 éve a legjobb barátom, mióta szakítottunk), s remélem, már sosem válnak szét útjaink, maximum csak időlegesen. De ő nem a lelki társam, hanem a meg nem született testvérem.
Második (felnőtt nőként megélt) szerelmem már lehetett volna akár a lélektársam is, aki sokszor szavak nélkül is értett és érzett rajtam mindent, aki ihletet adott, aki segített az újrakezdésben, de nem lett az… Mert csak akkor találtam teljesen magamra, amikor ő elhagyott, amikor hiányzott, amikor nemet mondott.
Való igaz, az ő tanácsait, gondolatait még mindig hiányolom olykor. De ő nem tud, nem akar velem beszélni sem, s egy ilyen ember igazán nem lehet a lelki társam, én úgy hiszem…
Valaki azt írta, hogy egy életen belül több lélektársunk is lehet, de valamiért ezt nem tudom elfogadni. Talán azért, mert úgy érzem sokan mossák össze a lélektárs fogalmát a szerelmi partnerével, s míg lelki társunk csak egy lehet, szerelmünk több ember is lehet (egymást követően).
Szilárd meggyőződésem, (a közhiedelemmel ellentétben) hogy egy lélektárs nem mindig jelenti azt, hogy szerelmi partner is egyben. Ez csak a két pólusú világrendben van így. Az mondja azt, hogy valakivel ki kell egészülnünk, hogy egy egészet tudjunk alkotni. (Mint Éva, aki Ádám oldalbordájából született.)
Ez az én meglátásom szerint óriási tévedés, s pontosan ezért van annyi társfüggő, mert ebben hisz. Persze nem állítom, hogy nem fogadnám tárt karokkal azt, aki a lelki társamnak bizonyul. Ám minél több búcsúzással telítődik életem szekrénye, annál nehezebben hiszem, hogy egyszer szembe jön velem az, aki megszólaltatja lelkemet, s egyben megpendíti szívem húrjait…
Persze e „nagy” materialista nézet miatt olykor, elveszettnek is érzem magam. Ritkán szólal meg a lelkem, ritkán szólítja meg valaki más, mint én, s ezért is nehéz már elhinni, hogy nekem is van lelki társam. Pedig van társam, de ő sem a lelki társam, „csak” a szerelmem. De arra, hogy lelkemből szólni, élni, szeretni tudjak, arra eddig csak egyetlen ember tudott akaratlanul rávenni…
Nem hiszem, hogy egy lelki társ olyan ember, aki mindenben azonos velünk. Azt sem gondolom, hogy csak a szerelmem lehet a lelki társam, mert az, aki a lelkünket is megérinti a szívünkkel együtt abból óriási tűz keletkezik, ami nem szokott egy életen át kitartani. Persze meglehet, nagyon rossz feltételezés, hogy egy lelki társnak, mindig az életünk részének kell lenni. De valahogy én nem tudom másként elképzelni. Mert azt hiszem, hogy az, akivel lelki szinten kapcsolódunk, attól sosem lehetséges elválni sem testileg, sem lelkileg.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: