Néha szükségünk van arra, hogy elvonuljunk a világ zajától. Azért, hogy egy kicsit önmagunkra maradjunk és megtapasztaljuk, mennyire erősek is vagyunk valójában. Néha el kell, hogy döntsük, merre folytassuk utunk. S ezt sokszor, csak akkor tudjuk megtenni, ha egyedül maradunk.
Az egyedüllét és a magány közötti különbség óriási. Míg az egyik a nyugalmat adja, addig a másik, többnyire csak bánatot. Az egyedüllét elengedhetetlen, ha önmagunkra akarunk fókuszálni. A magányban csak a sebeinket nyalogatjuk, mert nem vesszük észre, mekkora lehetőséget kapunk általa a változtatásra.
Minden helyzet, egy esélyt kínál. Az egyedüllét például arra alkalmas, hogy önmagunkkal békébe kerüljünk, az életünkről alkotott elképzeléseinket felülvizsgáljuk és, ha kell, átformáljuk.
Ezt akadályozza meg az a tény, hogy mi emberek valamiért, az egyedüllétet a remete léttel kötjük össze. Úgy képzeljük ezt a helyzetet, mint valami száműzetést a szociális közegből, s ezért mikor magunkra maradunk, önmagunkat bánkódásra ítéljük.
Visszahúzódunk a kuckónkba, kerüljük az embereket, melankolikus zenéket hallgatunk és többnyire szomorú témájú könyvet olvasunk, a pattogó tüzű kályha mellett, vagy a parton, egy eldugott padon.
Nem tudjuk élvezni az egyedüllétet. Mert ahelyett, hogy önmagunkra időt fordítanánk, s kreatív módokat keresnénk az önkifejezésre, inkább elvonulunk a világ zajától mártírt játszani.
Így pedig csak azt érjük el, hogy egyre jobban eltávolodunk mindentől és mindenkitől, s ami a legnagyobb baj, önmagunk céljaitól és vágyaitól is messze kerülünk.
Pedig az egyedüllét célja pont ennek elkerülését szolgálja. Hiszen az élet rengeteg olyan helyzetet, embert állít utunkba, akik, s amik leszívják akkumulátoraink javarészét, s az energiát bizony egy idő után pótolni kell. Ha nem állunk meg, nem tudjuk folytatni nagy utunkat az életben, és nem leszünk képesek megfelelően működni sem.
Ezért is muszáj elvonulni olykor, hogy feltöltekezzünk újra energiával.
Ehhez nem feltétlen kell kifutni a világból, elegendő, ha olyan dolgokkal foglalkozunk, amelyekben egyedül is örömünket leljük. Van, akit valamilyen kreatív művészet inspirál, mást egy önsegítő könyv elolvasása, megint mást zene hallgatás és tánc kapcsol ki, s van, aki csak úgy el van ilyenkor a világban.
Egy séta a parkban, kirándulás a hegyekben, nézelődés a városban stb., tehát mindegy mit csinálunk, csak élvezzük az egyedüllétet és próbáljunk odafigyelni felmerülő gondolatainkra eközben.
Abban a pillanatban, amikor már nem aggódunk azon, hogy egyedül vagyunk, elkezdünk felszabadulttá válni, s élvezni az egyedüllét minden pillanatát. S ha elkezdjük élvezni saját társaságunkat, akkor szépen fokozatosan kezdünk magunkra találni is.
Újra meglátjuk a szépséget az élet megannyi apró megnyilvánulásában, s ha elegendő időt hagyunk magunknak, elkezdjük értékelni magunkban is azokat a dolgokat, tulajdonságokat, amiket már természetesnek vettünk és éppen ezért már nem is ismertünk (f)el.
Rátalálunk önszeretetünk forrására újra, megint tudunk a szívünkből kommunikálni embertársainkkal, s minden kezd szépen kiegyensúlyozottá válni magunk körül.
Amikor már tudunk mosolyogni újra, amikor már elkezdünk vágyódni egy-egy embertársunk társasága után, akkor lassan készen állunk arra, hogy visszatérjünk az élet körforgásába.
Mondhatni feltöltődtek akkumulátoraink, s újra sebességbe kapcsolhatunk. Na persze nem amolyan őrült vaktában, csak egy gyorsabb ritmusba, amely segíti haladásunk.
Ha megtaláltuk azokat a szokásokat, amelyek közelebb visznek önmagunkhoz és letisztult gondolatainkhoz, próbáljunk időt szakítani rájuk, amikor csak szükségét érezzük. Nagy hajtásban élünk, kevésszer lassítunk a tempókon, s pont ezért olykor elveszítjük önmagunkkal a kapcsolatot. Ez pedig senkinek nem jó.
A világ rohan, de nekünk néha meg kell állnunk. A rendszeresség, mint oly sok mindenben, itt is kulcsfontosságú. Legyünk önvalónkkal egyensúlyban, békítsük ki a bennünk lévő kettős gondolataink, és fókuszáljunk az élet adta pozitív megnyilvánulásokra.
Tanuljuk meg egyedül is jól érezni magunkat. Találjunk időt arra, hogy időről-időre önmagunkat felfedezzük, s így a kezdeti hosszabb-rövidebb ideig tartó békés állapotot, egyre gyakrabban váltja fel majd az önismeretből és önelfogadásból fakadó harmónia, amely aztán jó irányba visz bennünket a továbbiakban.
Kommentek