Mindannyian ismerünk a szűkebb vagy tágabb ismeretségi körünkben olyanokat, akik küzdenek vagy küzdöttek drogfüggőséggel. Ma már ez egyáltalán nem olyan ritka jelenség sajnos, mint ezelőtt harminc éve. Bárhol, bármikor, bárki hozzá tud jutni bármilyen droghoz anélkül, hogy különösebben futnia kellene olyanok után, akik tudnak neki ebben „segíteni”. Nem az világ van már, ahol a drog egy nagyon távoli és ismeretlen fogalom lenne számunkra, lássuk be.
Az én generációm már a középiskola első osztályában találkozott a ma is legismertebb droggal. Sokan voltunk, akik kipróbálták a marihuánát, csak úgy heccből. Volt, akinek bejött, volt, aki depressziós lett tőle, és volt, aki annyira megnyugodott hatására, mint azelőtt soha. Na meg volt olyan, aki egyből hányt (ez voltam én) így az első élmény után, nem jött második.
A tapasztalatoknak megfelelően álltunk aztán a drogokhoz. Volt olyan osztálytársam, aki napi felhasználó lett, de a többiek inkább alkalmi fogyasztók (bulikra korlátozták azt). Másodikosok voltunk, mikor jött egy új osztálytárs, aki nagyon jó fejnek tűnt, csak mindig nagyon furcsán viselkedett. Aztán egy nap, szünet után, ahogy jött fel a tanterembe, megláttuk, hogy fehér por virít az orra alatt, s akkor már „mindent” értettünk.
Mire leérettségiztünk, már két osztálytársam is folyamatos drogos életmódot folytatott. Az egyik ugyan „csak” füvet használt, de a másik mindenféle amfetamin származékot (speed, ecstasy stb.). Mind a kettő értelmes, okos, jó fiú volt. Rendezett családi háttérrel, viszonylag jó anyagi körülményekkel, tehát elviekben semmi nem indokolta, hogy drogozzanak.
Persze miután a lázadás korszaka egybe esik a középiskolai évekkel, legtöbben ezt ugyanannak ítélték, mint a dohányzást vagy az alkoholfogyasztást. Tulajdonképpen abból a szempontból igazuk is volt, hogy bármilyen függőségről is beszélünk, a valóság elől menekül az addikcióval küzdő személy.
Nekik pedig volt okuk menekülni egy álomvilágba, ők úgy ítélték. Ugyanis lelki bizonytalanság és érzelmi traumák nehezítették életüket ezeknek a srácoknak.
Segíteni csak azzal tudtunk, hogy meghallgattuk őket. Voltak időszakok, amikor úgy tűnt el is marad a függőség előbb vagy utóbb életükből, sikerül azt legyőzniük. Az érettségi után így is váltunk el egymástól. Én más városba kerültem, találkozásaink megritkultak, de ha hazamentem azért összejöttünk néha.
A marihuánát használó fiú (nevezzük Robinak) közgazdaságot tanult, jó eredményeket ért el, biztosnak tűnt számára az egyenes út a sikeres élet felé. Igaz, sokszor használt füvet tanuláshoz, hogy jobban tudjon koncentrálni, vizsga előtt, hogy ne legyen annyira ideges, és a barátnőjével való kibéküléshez is, hogy legyen türelme és higgadtsága a viták rendezéséhez. De látható jele a függőségének még nem volt.
Ezzel szemben a másik fiú (nevezzük Alexnek) bár gépészmérnöknek tanult, egyre több gond lett vele. Sokszor hallottuk róla, hogy elvitte otthonról a tárgyakat, azért hogy eladja, hogy aztán drogot tudjon venni rajta. Verekedésekbe keveredett és a barátnőivel is rosszul bánt. Agresszivitása miatt, lett is rendőrségi ügye, ekkor került az elvonóra, ahol néhány hónap alatt tiszta is lett (fizikailag, de nem lelkileg).
Mire befejezték tanulmányaikat, látszólag minden rendben volt. Ám Robi alig-alig kapott munkát, kezdett beleunni az állandó állásinterjúkba, az elutasításokba és a barátnője is elhagyta, mikor még 25 évesen se akart elköltözni otthonról. A marihuána akkora már 10 éve minden napi „barátja” volt. S lassan elkezdtek jelentkezni rajta bizonyos tünetek, úgy, mint a halogatás, és a felelősség vállalás hiánya például.
Alex életében akkortájt egy rendes barátnő tűnt fel. Minden kezdett jól alakulni életében, de lelki sérülékenysége még mindig hatott személyiségére. Mikor a lány összejött egy másik sráccal és rövid időn belül férjhez is ment hozzá, Alex kiborult. Visszaállt az amfetaminokra, s az ámokfutó élete folytatódott.
Robi memóriazavarai is kezdtek észrevehetővé válni. Mire harminc éves lett, már koordinációs képességének hiánya (marihuánát fogyasztókra jellemző) láthatóvá vált. Külön órákból tartotta el magát, de oda is egyre gyakrabban beszívott állapotában ment. Az, ami 16 évesen még „vicces” volt, kezdett inkább sajnálatra méltóvá válni, s az emberek egy része nem értette mi van ezzel az értelmes férfival?
Ma már mindketten meglehetősen link alakoknak számítanak. Robi elvileg könnyebben változtathatna, de nem akar. Lassan közelebb lesz a negyvenhez, mint a harminchoz, de még mindig otthon él, szülei tartják el, se állandó barátnőre, se karrierre nincs számára lehetőség. Alex élete is egyre látványosabban romlik. Legutóbb azt hallottam róla, hogy már árulja a tiniknek a drogokat.
Hiába mondják, hogy a lágy drog nem olyan vészes, mint a keményebb, ez nem teljesen igaz! A felelőtlenség, a lazaságnak tűnő, „minden mindegy, amíg én jól érzem magam” mentalitás, na meg persze az önsorsrontó magatartás mindkettőjüknél tetten érhető.
Ők olyan emberek, akiknek az életük szerves része a drog, amiből egyre több kell (a tolerancia gyorsan kialakul a szervezetben). Való igaz, ebbe nem halnak bele (maximum „csak” közvetve). De az elpazarolt élet legalább annyira rossz, mint a halál. Mert valódi álmaik és céljaik légvárakra vannak építve, így a megvalósítás is elmarad, talán örökre, ha nem térnek magukhoz…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: