Sérült lelkek, ha találkoznak

Vannak emberek, akik bántják a párjukat. Szavakkal, tettekkel, sértésekkel és sajnos olykor tettlegesen. Mindezt azzal a szándékkal teszik, hogy lehúzzák a másik önbizalmát. Hatalmat akarnak gyakorolni a párjuk felett, mert félnek, valósággal rettegnek, hogy egy nap a másik rájön, hogy a bántalmazó fél mennyire keveset is ér, hozzájuk képest….

Ismerek ilyen embert én is, sőt voltam „áldozata” is, igaz még gyerekkoromban. De olyan mélyre ütött az illető szavaival, hogy azóta is kételkedem magamban. Nehéz, mondhatni önmagunkat kell megerőszakolni, ha ki akarunk lépni egy bántalmazó ember „bűvköréből”. S ha történetesen egy családtagunk/nevelőnk az, aki bánt(ott) bennünket, az azt jelenti, hogy nem fogunk megválni tőle (nagy valószínűséggel), hanem megtanuljuk mentesíteni önértékelésünk, az ő negatív megítélésétől (már ha sikerül).

Ha felnőttek vagyunk, s a párunk bántalmaz bennünket, akkor elvileg meg van a szabad választásunk arra, hogy kilépjünk a méltatlan helyzetből. Sokan mégsem tesznek semmit, csak csendben szenvednek és tűrnek. Ennek az esetek túlnyomó többségében ugyanaz az oka, mint amiért én sem tudok még mindig olykor magammal zöld ágra vergődni.

Nagyon sokan vagyunk, akik gyermekkoruktól kezdve a lebecsülést és a sértéseket szoktuk meg természetesnek, ezért el sem tudjuk képzelni, hogy lehetne normális, építő jellegű kapcsolatunk.

Ez annak ellenére is így van, hogy mikor már felnövünk, s kezdjük látni, hogy más környezetben igenis képesek vagyunk jó eredményeket produkálni, akkor a régi tapasztalatok és berögződések meginognak bennünk. Mégis erősebb a kisebbségi komplexus, mint a változtatásra való törekvés, mert a kétségeink önmagunkkal szemben, nagyon hangosak a fejünkben.

Pedig sokszor azok nem is a saját mondataink, hanem bizony azoké, akik már gyermekkorunkban is próbálták, lehúzni önbizalmunk. Nem árt ilyenkor készíteni egy listát arról, mit szajkózunk magunknak és átnézni. Meg fogunk döbbeni, mert gyorsan rájövünk kitől hallottuk ezeket és milyen helyzetben!

Van, akinek elég ez a belátás arra, hogy el kezdjen magáról másként gondolkodni. Ám az esetek többségében szükséges külső segítséget is igénybe venni, mert kevés destruktívabb dolog van annál, mint amit egészen kiskorunktól kezdve „őrzünk” magunkban.

Nem hazudok, nem egy rövid menet ez, de igenis lehetséges felépíteni egészséges önbizalmat, csak meg kell tanulnunk elfogadni és szeretetnünk önmagunkat.

Annál is inkább, mert ha nem vesszük észre, hogy milyen káros mantrák hatnak ránk még gyermekkorunkból, akkor gyakran választunk magunknak olyan társat, barátot vagy munkatársat, akivel lehet folytatni az önsorsrontó életmódot.

Az élet számtalan esélyt ad arra, hogy feleszméljünk gyermekkori rémálmunkból, a kérdés csak az, hogy mikor vesszük észre, hogy megint lehetőséget kaptunk a változtatásra?

Hiszem, hogy az emberek okkal jönnek az életükbe. Nincs véletlen találkozás, mert azért „kell” létesítünk valakivel kapcsolatot, hogy tanuljunk magunkról valamit. Lehet, ez így elég egoista megközelítésnek tűnik, de ha jól belegondolunk, nem az. Mert az, hogy miféle emberi kapcsolataink vannak, azok bizony árulkodóak arról, hogy hol tartunk jellemünk formálásában.

Amikor olyanokkal találkozunk, akik beindítanak egy triggert bennünk, az a találkozás bizony nagyon fontos üzenetet (tanulási lehetőséget) hordoz magában. Nem az emberrel kell leszámolnunk, aki felidéz bennünk egy régi fájdalmat, hanem önmagunkkal ilyenkor. Az, hogy ő jött, csak azért volt, mert az élet mindig elénk tolja az esélyt, hogy önmagunkat egészséges lélekké formáljuk.

De ha nem vesszük észre ezt, hanem tovább nyomjuk le magunkat abba, amit már megszoktunk, akkor egész életünkben annak fogunk megfelelni, aki valaha, még a kezdet kezdetén elrontotta önértékelésünk.