Amikor nem tudjuk mit jelent szeretni

Vannak emberek, akik lelkükben őrzik fájdalmuk. Nincs rajtuk külső testi sérülés nyoma, de egész személyiségükön nyomot hagy a szeretet hiánya. Nem tudják milyen a valódi szeretet, nem ismerik a valódi kötődést és a valódi érzelmeket. Csak botorkálnak a vaksötétben és tapogatóznak, hogy rátaláljanak arra, aki majd megmutatja nekik milyen az, ha valaki igazán szereti őket.

Van egy idős barátnőm, aki árvaházban nevelkedett. Nem volt anyja vagy apja, csak nevelők, akik leginkább csak rendre és fegyelemre szoktatatták e helyen. Sorstársai között akadt olyan, akit örökbe fogadtak, s olyan is, akit kivittek nevelő szülők (a pénzért), majd egy-két év után visszavitték az árvaházba. Őt sosem vitte el senki, ő 17 évig ott maradt.

Az élet úgy hozta, hogy sportolni kezdett és kitűnő kézilabda kapus lett belőle. Megtalálta a közösségben a helyét, s míg más társai a nevelőotthonban tévútra kerültek, (szipósok, prostituáltak, bűnőzök lettek), addig ő rá még a szerelem is rátalált, s tisztességes szakmát is kitanult. Férjhez ment, két gyereket szült és a gyerekei imádják őt. Pedig nem tudta mit jelent szeretni és szeretve lenni, addig, amíg férje és gyermekei neki meg nem mutatták.

Mások saját szüleikkel élnek, de ugyanennyire nem ismerik a szeretet, mint idős barátnőm. Hiába a vérszerinti kötelék, ha a saját szülő bántja a gyereket, ugyanúgy mély nyomot hagy, ami nem fog kitörlődni. Semmissé tenni az „élményt” nem lehet, de kilépni belőle igen. Rendkívül nagy erővel és kitartással persze, na meg a segítség kérés képességével, azért, hogy sebeket a lelkén be tudja gyógyítani végre.

A szív sebei nem látszódnak a testen. Maximum arcvonásainkat változtatja meg, akképpen, hogy bármennyire is mosolyogni próbálunk, a szomorúság megmutatkozik valahogyan egész lényünkön. Ez pedig, ha vannak az embernek barátai, látható is, hiszen ismernek bennünket. Így aztán majd segíteni is próbálnak rajtunk, azzal, hogy kiönthetjük nekik lelkünket.

A gond ezzel csak az, hogy ők nem a pszichológusaink, hanem a barátaink. Elmondhatjuk, mi fáj, tanácsot is adhatnak, de olykor kell a szaksegítség, aki tényleg ösztökél arra, hogy foglalkozzunk magunkkal! Az olyan lelki sérülések, amelyek ellehetetlenítik életünket, mindenképpen ilyenek. Mert a szeretet hiánya meggyötört lelket takar, ami az én idős barátnőm arcára is kivetül, pedig mindaz, amit valaha megtapasztalt, már a múlté és most jó élete van.

Vannak, akik akkora szeretethiánnyal küzdenek, hogy mindig olyan partnereket vonzanak be, akikkel újra lehet élni ugyanazt, mint életük hajnalán. Azért van ez így, mert nem tudják milyen a valódi szeretet és valahol mélyen a tudatalatti azt könyvelte el szeretetnek, amit megtapasztaltak kiskorukban. Nem ismerik a valódi szeretet, így azt azonosítják be annak, amit már ismernek. Ez pedig veszélyes rájuk, mert nem tudnak valódi szereteten alapuló kapcsolatokat kialakítani.

Bármennyire is borzalmas is ebbe belegondolni, de sajnos igaz. Van, aki törődésnek fogja fel, ha bántják, gyalázzák, sértik szavakkal, mert a lélek tévesen ezeket, a vele való foglalkozásnak azonosítja be. Arról nem is beszélve, hogy el is hiszi, hogy megérdemli a bántást, mert gyerekként nem volt lehetősége felülvizsgálni a szülő/nevelő bántásának létjogosultságát.

Ugyanígy nem fogja fel felnőttként sem, hogy nem igaz, hogy nem érdemli meg a szeretetet, csak, ha bizonyos dolgokat teljesít, amiket kívánnak tőle.

Lelkileg gyerekcipőben jár, s ez olyan ok egy felnőttnek, amiért kell tudni segítséget kérni mindenképpen!

Annak megtanítani, hogy mi az igazi, feltétel nélküli szeretet, aki azt sohasem tapasztalta, elég nehéz feladat. Nem is lehet igazán, ez olyan dolog, amit csak ő fedezhet fel magában. Ehhez kell megtisztítania lelkét a múlt sebeitől. Ez pedig segítséget igényel, de persze a feladat oroszlán része, így is az övé marad.

A meggyőződéseinket átformálni nem egy könnyű feladat. Elfeledni, betömni a szeretet hiánya általi lyukakat más nem tudja helyettünk. Mégis, muszáj megpróbálnunk, mert kevés annál önpusztító van, mint a görcsös ragaszkodás. Ehhez persze fel kell fedeznünk magunkban a szeretetet és azt megadnunk magunknak. Az önmagunkon való munka azért is fontos, hogy ne a gyerekeinken, a párunkon akarjuk bepótolni (vagy kicsikarni) azt, amit nem kaptunk meg korábban. Már csak azért se, mert azzal tovább adjuk szeretethiányunkat a következő nemzedéknek, amit ők is majd tovább adnak… Ugyanígy igaz ez a párválasztásra is! Addig nem fogjuk megtalálni azt, aki úgy szeret bennünket, ahogy azt mi szeretnénk, amíg mi sem tudjuk mit jelent önmagunkat jól szeretni!