Ostoba egy ember az, aki nem tud engedni! Szegényes a lelke annak, aki nem tud búcsút venni! Minden, és mindenki csak addig van jelen létezésünk pontján velünk, ameddig, be nem végzi feladatát. Ám ha a balga ember nem veszi észre, hogy a test már eltávozott, akkor illúziókat kerget tovább.
A remény egy pária. Nem ad, csak elvesz. Azért, mert hitet táplál, álmokat sző, s nem engedi kibontakozni a valóság magjait bennünk. Mennyi, de mennyi elutasítást és sebet bír el a lélek, míg fel nem ad a reménnyel? Mennyi szív törik ketté érte, mert hitet táplál belénk? Mennyi áldozat, mennyi könny kell ahhoz, hogy azt mondja a szív az elmének: – Ne higgy többé, s ne remélj semmit, csak élj!
A remény mostoha szerető. Fájdalmat szül, s a lelket megtépázza. Miért kell remélni, minek e fals hit, ahhoz, hogy élni tudjunk, ha mindez nem a jelen pillanatra vetül, hanem egy elképzelt világ mezsgyéjén fut keresztül?
Mi tévő legyen a szív, ha szeretni vágyik? Mi tévő legyen a lélek, ha a remény élteti? Miért hisszük, hogy egyesek szíve kell a mi boldogságunkhoz, s miért nem tudjuk elfogadni a tényt, hogy nem kellünk?
A remény éltet, öl, s megmérgez mindent. Testet, lelket, életeket tesz tönkre. Csak mert hinni hagy egy szép végkifejletben, egy happy endben, ami soha nem jön el – de mi ezt nem hisszük el.
Gyermeki lélek egy felnőtt testbe zárva. Mily profán és ostoba közhely ez! Hinni abban, hogy a boldogság majd ránk talál, anélkül, hogy nekünk tennünk kellene érte, csak egy gyermek képes!
Óh, te emberi együgyűség, miért nem hagysz fel a reménnyel?
Ami elmúlt, már nem lesz többé. Akkor sem, ha fejünk tetejére állunk. Miféle remény kelti bennünk a vágyat arra, hogy szeressünk esztelenül, hogy aztán a lelkünk fájjon? Mily gonosz cselszövő az, aki enged reménytelenül remélni?!
Ki az, aki szenvedésünket látván, nevetni kezd? Isten, vagy Lucifer, az, ki hagy hinni, egy elképzelt jövőben, ahelyett, hogy az igazságot vetítené szemünk elé?
A remény bennünk él. Belőlünk táplálkozik. Csak mi tudjuk éltetni. A hitünk, oly erősen mérgezi a valóságunk, hogy már nem ismerjük fel, hogy amiben hiszünk, csak egy álom, amely sohasem kerülhet át a valóságba.
A remény elveszi az időt. Tőlünk, az életünkből, a valódi lehetőségeinktől. Csak mert örömét leli benne. Mert neki nem számít, mi lesz velünk! Hagyja, hogy egy ábrándokkal teli életet éljünk, ahelyett, hogy ébren tennénk a dolgunkat, remény nélkül, s hittelenül – de valóságos létezésünkben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: