Hajlamosak vagyunk másokat okolni helyzetünkért. S ennek érdekében szemet hunyunk saját vétkeink felett. Mindezt olykor úgy tesszük, hogy észre sem vesszük. Komoly gondjaink vannak ugyanis azzal, hogy belássuk, nem vagyunk mindig önmagunkkal őszinték annyira, mint amennyire szeretnénk azt hinni…
Másokkal sem, ámbár ez a kérdés most másodlagos. Az első és legfontosabb az, hogy rájöjjünk, milyen okok miatt nem szoktunk tudni önmagunkkal szembe nézni?
Szemben az árral úszni, nem egy kellemes időtöltés. Testünket és lelkünket keresztül vinni valamin, amely nem optimális számunkra, elég nagy botorság. Pedig sokszor követjük el ezt a hibát. Ráadásul szánt szándékkal! Leginkább igaz ez akkor, amikor valami nagyon fáj, de nem akarunk arról tudomást venni.
Ilyen helyzet az, mikor nincs erőnk szembe nézni azzal, amiben, vagy akiben csalódtunk. Képtelenek vagyunk beismerni, hogy vesztettünk, s ezért cselekszünk ekképpen. Persze van, aki azt vallja, hogy ő sosem veszít. Vagy nyer, vagy tanul valamit.
Meg kell hagyni, ez egy nagyon jó filozófia. A kérdés csak az, ilyenkor semmibe veszi az illető keserű érzéseit, vagy tényleg nem fáj neki, a tanulási procedúra?
Van, aki csak puffogtatja a közhelyeket, de nincs meggyőződése mögött valódi hit. Csak remény arra, hogy most nem fogja hagyni, hogy fájjanak a történtek, inkább tanul belőlük. Bízik benne, hogy ezzel megspórolhatja magának a könnyeket.
Még akkor is, ha tudja, hogy az érzéseinket, akár jók, akár rosszak, igenis meg kell tudnunk élni!
Persze sokáig elidőzni, elrágódni egy helyzeten, egy sérelmen, egy rossz döntésen nem célravezető. A múltban ragadt énünk így nem halad előre. Mindaddig, amíg fogva tart bennünket valami, vagy valaki, nem leszünk képesek felelősséget vállalni életünkért. Pláne nem valódi érzéseinkkel szembe nézni, azért, hogy fejlődhessünk.
Volt egy tanárom, akivel sokat vitáztam. Érvek és ellenérvek hangoztak el, majd egy alkalommal, amikor megnyerte (mint sokszor máskor is) a „szellemi csatát” azt mondta: Nézni is rossz ezt az erőltetett mosolyt! Nyugodtan rosszul érezheted magad, azért mert veszítettél. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ha valami rosszul esik neki, akkor azt megélje. „
Nyílván nem arra ösztökélek senkit, hogy legyen mindig rosszkedvű. Sőt! De olykor úgy érzem, vannak, akik annyira beleélték magukat a pozitív gondolkodásba, hogy már nem is mernek rossz érzéseket is táplálni magukban.
Ezerféleképpen tehetünk úgy, mintha felelősségteljes felnőtt ember módjára viselkednénk minden helyzetben. Egyikünk úgy, hogy a pozitív mentalitást preferálja, másikunk úgy, hogy hisz abban, hogy minden érzést fontos megélni.
Ha nem gyászoljuk meg szerettünk, akkor nem tudjuk őt elengedni. Ha nincs meg a folyamat egésze, akkor csak fél sikereket könyvelhetünk el. Amikor megjátsszuk magunkat, pontosan tudjuk, hogy ez bizony csak egy édesen émelyítő máz, aminek semmi köze a valósághoz.
Játszmákat folytatunk, hogy elfogadjanak mások bennünket, és azért is, hogy ne kelljen szembe nézni azzal, ami annyira rosszul esett.
Néha annyira összekavarjuk, hogy mi a maszk, amit éppen viselünk, s ahhoz képest mi az igazi arcunk, hogy már azon sem csodálkozhatunk igazán, ha mások sincsenek tisztában velünk.
Márpedig, ha elveszítjük realitás érzékünket, s nem tudunk tisztába jönni valódi helyzetünkkel és érzéseinkkel, iszonyú nagy bajba kerülhetünk.
Elvégre egy dolog másoknak fél igazságokat, vagy teljes valótlanságot mutatni magunkról, s egészen más, s komolyabb terhet ró ránk, ha önmagunkkal szemben is csak félig vagyunk őszinték.
Nem mindenkinek való Silva tanítása, és nem mindenkinek való Eckhart Tolle filozófiája sem például.
Olykor nincs elég bátorságunk vállalni a nehezebb utat. Azért, mert valljuk be kényelmesebb a jól kitaposott (ámbár igen rossz) ösvényt járni, még akkor is, ha tudjuk, az nem szolgálja fejlődésünk. Persze előfordul, hogy már mi sem tudjuk mit is szeretnénk igazán. Na meg olyan is van, hogy mások véleménye befolyással van ránk…
A felelősség vállalása, önmagunk hű tükrébe pillantása, az őszinteség kimondása, persze nem jelent semmire sem garanciát. Mégis, talán jobb lenne rizikót vállalni azért, hogy igaz életet tudjunk élni, mint hazugságban tengetni napjaink.
Kell, hogy legyen egy irányelv, amely szerint éljük életünk. Elengedhetetlen, hogy megtanuljunk magunkban bízni és felvállalni a felelősséget tetteinkért, amelyeket múltunkban vagy jelenünkben tettünk és teszünk.
Nem állítja senki, hogy könnyű lenne felelősségteljesen eljárni magunkkal és másokkal szemben. De az imént is említett tanárom azt mondta az eset után még: „Nekem hazudhatsz, de legalább magadnak ne tedd!”
Már csak azért se, mert ha így teszünk, akkor harcolni fogunk önmagunkkal és később az egész világgal.
A választás joga persze mindenkinek meg van ahhoz, hogy úgy éljen, gondolkozzon és érezzen (vagy ne érezzen), ahogy jónak látja.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: