Élj a mának!

Egy olyan világban, mint amilyen most van, fontosabb, mint valaha hogy, megéljük a létezésünk minden apró örömét. Ennek pedig alapfeltétele, hogy úgy éljünk, ahogyan azt szeretnénk. Fontos lenne az is, hogy megéljük a jelen pillanatot. Amihez meg hozzátartozik az is, hogy igyekezzünk a jó dolgokat bevonzani, (ha tudjuk).

Azért, hogy úgy szeressünk, úgy nevessünk, hogy közben értékeljük az életünk.

Például az olyan döntéseink által, amelyekkel belátjuk, hogy igenis fontos, hogy azokkal töltsük az időt, akikkel kölcsönösen szeretjük egymást. Ehhez persze meg kell tanulni értékelni azokat a pillanatokat, amikor jelen tudunk lenni egymás életében. Ideje észrevenni, az élet múlandó és törékeny.

Éppen ezért, amíg még itt vagyunk egymásnak, addig töltsük el a rendelkezésünkre álló időt együtt szeretetben.

Az értelmetlen pusztítás, a halál, a félelem és a bizonytalanság fogalma egyre közelebbről érint bennünket. Sajnos meg nem történtté nem tudjuk tenni a dolgokat, de az életünk felett, addig, amíg lehet, még szabadon rendelkezhetünk. Az olyan történések, amikben az ember azzal szembesül, hogy bármikor jöhet a pillanat, amikor megszűnik létezni, erős motivációt kell, hogy adjon.

Ahhoz, hogy végiggondoljuk életünk, s az összes energiát arra fordítsuk, ami nem csupán jóvá, de szeretettel telivé teszi életünket.

A gyűlöletet csak a szeretet válthatja ki. Sem bosszú, sem erőszak, nem lehet válasz. Csak az összefogás, csak a szeretet és a feltétlen elfogadás jelenthet megoldást az ilyen időkben.

Minden álságos, és félelemből elkövetett tett, csak álságos és hazug reakciót vált ki. Gondoljuk végig, hogyan akarunk élni! Szeretetben vagy félelemben?

Valahol talán tényleg igaz, hogy itt egy új korszak hajnala. Egy olyan világ ébredése, ahol végleg el kell számolnunk magunkkal, s dönteni, hogy szeretni akarunk vagy háborúzni?

Igaz, ami igaz, szívből élni és szeretni sokunknak nehézkes feladat. Annyi blokkot teremtettünk saját magunknak, hogy ezeket most sarokba tolni, amikor valós veszély költözött a világba, meglehetősen ijesztő. Ám, ha ezt úgy fogjuk fel, hogy mindannak, ami történik, annak van mindig oka is, akkor könnyebb a tettek mezejére lépni.

Főként, ha belátjuk, hogy útra kellene már kelni a szeretet ösvényén, ha akarunk még igazán élni.

Az érzéseink elől elbújni, úgy hiszem ilyen időkben, mint ez is, már nem szabad. Egyszerűen nem lehet alternatíva eljátszani a rettegőt, amikor egyébként is egész életünkbe féltünk. Rettegtünk szeretni, veszteni, nevetni, elengedni és élni. Reszkettünk önmagunktól, s a saját érzéseinktől is.

Már csak azért is, mert élni csak úgy lehet igazán, ha megéljük a dolgokat. A jót, a rosszat, az örömöt, a bánatot, akkor, amikor annak ott a helye. Nem lehet viszont tovább cipelni fájdalmat okozó csomagjaink. (Igaz, meg kell tapasztalni a veszteséget is, ahhoz, hogy tudjuk értékelni mindazt, ami, és aki szeretetben van jelen életünkben.)

Persze azért jó lett volna, ha nem ilyen szörnyű tapasztalatokon keresztül kellene ezt megtanulnunk. Az lenne az optimális, ha mindig a szeretet irányítaná életünket. Mégis, ha eddig nem így éltünk, akkor itt az ideje a szeretet ösvényére lépni. Itt az ideje, hogy elengedjük félelmeink, (bármennyire paradox is ez), azért, hogy végre szeressünk élni.

Tovább nem lehetünk saját magunk ellensége. Másokat okolva sem hordozhatjuk tovább lelki problémáink csomagjait. Egyszer s mindenkorra le kell tenni, el kell engedni sérelmeink!

Azért is, mert a fájdalom félelmet szül, s félelemben egész egyszerűen nem élhetünk.

Csak a szeretettel teli élet lehet most alternatíva. A destruktív érzéseknek nem adhatunk teret, amikor ilyen a világ körülöttünk! Talán sosem volt ennyire fontos, mint most ezt teljesíteni.

Most „csak” az lehet fegyverünk, hogy merünk szívből szeretni és hagyjuk, hogy szívből szeressenek bennünket. Az élet sok tragédiát szül, ezt sajnos nem vitatható. De az egyedül csak rajtunk áll, hogy azelőtt tragédiát csinálunk belőle, mielőtt valami komoly baj történne velünk, vagy inkább igyekszünk örömben és szeretetben élni, itt és most!