Tagadhatatlan tény, hogy ma Európában egészen más érzéssel indul el az ember egy tömegrendezvényre, fesztiválra, mint ezelőtt 5 éve. Nem csak a várakozás izgalma van, az öröm, hogy láthatjuk kedvenc zenekarunkat és együtt bulizhatunk a barátokkal, hanem bizony ott van az is, hogy árgus szemekkel figyeljük, milyen emberek vonulnak be velünk.
Bennem is sok kétely volt, mikor sok év után idén, lehetőséget kaptam rá, hogy részt vegyek Európa egyik legnagyobb zenei fesztiválján. Főleg, mikor az indulás előtti napon arról értesültem barátaimmal, hogy Londonban újabb terrortámadás történt, ahol szintén élnek barátaink…
Miután körbetelefonáltunk mindenkit onnan és rendben voltak, meghánytuk vetettük a dolgokat. Megvoltak a jegyek, útra készen álltunk, szállás az ottani barátoknál adott volt, mégis azon gondolkodtunk mennyire vívjuk ki a sorsot magunk ellen?
Kupaktanács után, aztán győzött az az érv, amit a napokban le is írtam már egyszer. Nem engedhetjük, hogy a félelem irányítsa az életünk, mert ilyen alapon, akkor ki se keljünk az ágyból innentől kezdve…
Szóval tele aggályokkal, de azért elindultunk. Mint, ahogyan sokan mások is Landgraafba vették az irányt a szélrózsa minden irányából. A Pinkpop fesztivál, amire igyekeztünk egyébként már 47 éves múlttal rendelkezik. 1970 óta minden évben megrendezésre kerül a pünkösdi hosszú hétvégén, és olyan zenekarok léptek már ott fel, mint a Pearl Jam, a Rage Against the Machine, vagy éppen a Metallica.
Idén a Rancid, és Prophets of Rage volt várható legnagyobb dobásnak. Be is igazolták az elvárásokat, na de rohanjunk ennyire előre…
Minél inkább közel jutottunk a helyszínhez, annál izgatottabbak lettünk. Persze az, hogy már a város határában fel lettek állítva ellenőrző pontok is besegítettek ebbe. Arról nem is beszélve hány oldalról volt lezárva a helyszínhez vezető út. Rendőrök, biztonságiak voltak mindenhol.
Nem tudom, ki, hogy van vele, de ez a fokozott rendőri jelenlét először bennünket nem nyugtatott meg. Azért, mentünk rendületlenül, s mivel barátaink lakásán, mindent leraktunk, csak egy-két kis táska volt nálunk, így gyorsan haladtunk előre. Így is, mikor elértük a belépőpontot, egy szűk folyosószerűn kellett áthaladunk. Ott vártak a női és férfi őrök és mindent (de tényleg mindent) átvizsgáltak, ami nálunk volt.
Az összes táskazseb kinyitásra került, de még a pénztárcákat is ki kellett nyitni. Ha bővebb volt valakin a ruha, akkor az, megmotozásra került és persze volt fém detektor is… Azt kell, mondjam az alaposságuk, aztán valahogy megnyugtatónak is bizonyult. Pedig nem lehetett könnyű dolgok, mert a Pinkpop festival kétszer akkora rendezvény, mint a Sziget fesztivál nálunk, és kétszer annyi embert is vonz….
Ráadásul Landgraaf a holland-német határ mentén fekszik, ami azt jelenti, hogy nem csak hollandok, hanem németek, belgák, lengyelek, és persze, mi magyarok is megtalálhatók vagyunk egy-egy ilyen nagyszabású rendezvényen. Mégis, ahogy így visszaemlékszem egy-két indiai, japán és fekete bőrű emberen kívül nem láttunk mást, pedig…
Maga a fesztivál, mint már említettem kétszer akkora helyen terül el mint a Sziget, így a színpadok kényelmes távolságra vannak egymástól. Nem folyik össze kétféle zene, mint ahogy ez előfordul a Volt fesztiválon és a Szigeten is (mindkét helyen jártam már). Punkok, rockerek, rapperek, junkiek, szülők és gyerekeik kényelmesen elférnek egymás mellett.
Igaz, a holland nép amúgy is elég elfogadó mindenkivel szemben (viszonylag) kellő távolságból.
A toalettek olyan tiszták, hogy ezt le se lehet írni. Vannak emlékeim, hogyan rohantunk anno a Volt fesztiválon, egy-egy nagytakarítás után a toalettre, hogy tudjuk még tiszta helyen végezni dolgunk. Ételek végelláthatatlan fajtái, italok, cigaretta, zenekari pólók vására, azonos árakkal. Ingyen víz osztás, pohárba, nem kell kutakhoz rohangálni, mint itthon…És, ami a legjobban tetszett: A mozgáskorlátozott embereknek minden színpad előtt külön pódiumrész felépítve, segítőiknek külön szék biztosítva, plusz két-két őr, akik segítettek őket felvinni a tolószékeikkel.
A Prophets of Rage az utolsó napon lépett fel. Azért mentünk el rájuk, mert most turnéznak idén először Európában, s mert három nagy múltú zenekar ( a Public Enemy, a Rage against the machine és a Cypress Hill) egyes tagjaiból álltak össze.
Tudtuk igényes zenét fogunk hallani, olyanoktól, akik mindig kiálltak fontos ügyekért. Ők az Amerikában és a világban zajló problémákra reflektálnak szövegeikkel (egyébként).
Nagyon jól szórakoztunk, s végre a félelem utolsó morzsái és eltünt belőlünk, műsoruknak köszönhetően. Csak mikor a végén azt mondták: „Köszönjük srácok, hogy ennyin eljöttetek, mikor ennyire veszélyes időket élünk.” rezzentünk egy kicsit össze.
Aztán persze jött egy ráadás szám és mi újra tomboltunk. Jó volt, örültünk, hogy elmentünk, talán kicsit jobban is megéltük ennek örömét, mint máskor.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: