Vannak dolgok, amiket nem lehet és nem is kell megbocsátani. Ilyen az, mikor valaki egy védtelen gyermeket bántalmaz/ erőszakol meg, és ezzel egy életet tönkretesz. Azt sem könnyű elfeledni, ha „csak” elhagyja a szülő a gyermekét. Mindegyik esetben sérül a bizalom, ami aztán kihat a gyermek egész életére, hiszen ha az is bántotta/cserbenhagyta, akiben feltétel nélkül bízott, akkor joggal merül fel benne, hogy másoktól, mit remélhet?
Van, amit szinte egyáltalán nem lehet megbocsátani. Már csak azért sem, mert az elkövető fel sem fogja, vagy egyenesen elbagatellizálja tette súlyosságát, annak ellenére is, hogy elvileg „ép eszű”.
Dr.Harriet Lerner könyve a Why won’t you apologize? (Miért nem akarsz megbocsátani?) azt taglalja, hogy a felelőtlen magatartás is ellehetetleníti a megbocsátást. Legalábbis addig biztosan, amíg meg nem tisztul az áldozat lelke attól az iszonyatos fájdalomtól, dühtől és bánattól, amit éveken át fojtott el magában.
Az ő érvét támasztja alá egy barátom története is, akit a saját apja erőszakolt meg gyerekkorában. Neki „csupán” 48 évébe került, hogy élhető, egészséges életet élhessen ma. Az, ami vele történt szexuális függőséget alakított ki nála (erről itt olvashatsz: https://mystique.cafeblog.hu/2017/03/08/serult-lelkek-interju-egy-szexualis-fuggovel/). Azért, mert nem tudott megbocsátani az apjának és az anyjának, és az elfojtott haragja azt hozta elő belőle, hogy saját áldozatait is ugyanúgy bántotta, ahogyan az apja őt, bár utána rettenetes lelkiismeret furdalása gyötörte.
A „keresztény” világban is nyilvánosságra került az, amit már régen sejtettünk: azok a papok, akik gyermekeket molesztálnak, maguk is molesztálás áldozatai voltak gyermekkorukban, és ez így megy már évszázadok óta…
Ördögi kör ez, s mint láthatjuk a „keresztényi megbocsátás” nekik sem sikerült. Mert kimondatlanul és a megélés lehetősége nélkül megmaradt bennük mindaz, amit a bántalmazóikkal szemben éreztek és éreznek, még ma is.
A megbocsátásról mindig azt mondják, hogy bennünket szolgál (erről itt olvashatsz: https://mystique.cafeblog.hu/2017/04/21/lelki-dolgok-a-megbocsatas/). Ez igaz is, abban az esetben, ha tényleg megéltük előtte az érzéseinket, és megvolt az ehhez szükséges érzelmi nagytakarítás. Bár engem csak elhagyott anyám, sírtam, aztán dühös lettem rá, ami 10 éven át hatott életemre. Mikor ez idő alatt egyszer-kétszer felbukkant újra az életemben, abból mindig óriási veszekedés is lett, amit egy nagyon rövid élettartamú békekötés követett…
Ma már azt gondolom azért volt ez így, mert nem éreztem rajta, hogy érezné tettének súlyát, inkább csak azt, hogy sajnálja magát és azt várja, hogy én segítsek (gyerekfejjel) rajta… így aztán esélyem se volt rá, hogy megbocsássak. S mivel nem voltam rá képes találkozásaink után gyötrődtem, ami olykor „tombolásba” csapott át.
Kb. 8 évvel ezelőtt aztán minden harag elszállt belőlem és készen álltam rá, hogy rendezzem vele kapcsolatom. Újra tudtam bízni benne, bár voltak bennem szálkák, azt nem tagadom. Persze az enyhülést az én hozzáállásom változása hozta el… S bár sokáig egész jól megvoltunk, egyszer csak megint azon kaptam magam, hogy már nem dühös vagyok, hanem inkább csalódott, hogy van, ami sohasem változik, és ezt olykor már nehezen tolerálom…
Csak akkor lehet teljes mértékben megbocsátani, ha a másik őszintén megbánta, amit tett, de erre nagyon kicsi az esély, mert az ember önfelmentő képessége határtalan. Igaz, az sem jár automatikus gyógyulással, ha megbánja tettét, ugyanis ahhoz kellünk mi is, hogy felszabadítsunk magunkban minden elfojtott érzést és haragot, ami nyomorítja életünk és a másokkal való kapcsolatunk.
A mai napig, ha egy általam nagyon szeretett ember távozik az életemből (legyen az szerelem vagy barátság) mindig azt a traumát élem át újra, mint mikor az anyám lépett ki az életemből. S minden egyes alkalommal meg kell küzdenem magammal és a görcsös ragaszkodásommal, miszerint nem akarok senkit sem elveszíteni az életemből, mert ha ez történik, az azt jelenti, hogy nem vagyok szeretethető…
Mindaddig, amíg van bennünk egy gát, ami elzárja érzelmeink elől az utat, nem lehet ezektől a téves és káros berögződésektől megszabadulni. Ezen pedig az sem segít, hogy sokan tanultuk azt, hogy nem szabad dühösnek, elítélőnek lenni a szüleinkkel, és ezért bűntudatunk van, ha rossz érzéseink vannak velük szemben mégis.
Azok, akiket bántalmaztak, molesztáltak, cserbenhagytak (joggal) érezhetnek dühöt és ezért akár „ki is futhatnak a világból”, hogy üvöltsenek egy (vagy több) nagyot. Nekem a fél maratonira való edzés az, ami évek óta segít. Ez segítette elő azt, hogy ki merek állni magamért, és egy ideje elkezdtem lekommunikálni azt, ami rosszul esik, akkor, amikor kell.
Hosszú tanulási folyamat, míg az ember megérti, vannak érzések, amiket muszáj megélni, bármennyire is rosszak azok. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert azok hozzánk tartoznak, belőlünk indulnak, így foglalkozni kell velük és ki is kell fejezni azokat. Azért fontos ez, hogy egyszer tényleg megbocsássuk (ha tudjuk) azt is, ami megbocsáthatatlan.
Nem az elkövetők lelki nyugalmáért, hanem a saját lelki békénkért.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: