Van úgy, hogy minden összejön. Az életünk kártyavárként omlik össze, s mi csak arra vagyunk képesek, hogy tátott szájjal bámuljuk a romokat, aminek a közepén ülünk. Ha összeesküvéseket akarnánk gyártani, akkor azt is gondolhatnánk, hogy van abban valami szisztéma, hogy a magánéleti, a munkahelyi, és a társadalmi problémák együttesen érik utol az embert. Mintha valaki, vagy valami tesztelni akarná, hogy mennyit bírunk még el, s ezért a totális összeomlás is csak egy olyan kiképzés része, amelyről csak a végén szerzünk tudomást, azért, hogy ne tudjunk rá lélekben felkészülni.
Persze kérdés az is, hogy jó lenne-e az nekünk, ha a bajról előre tudnánk? Vajon, ha ismernénk előre minden lépésünk következményét és mindig a helyes ösvényen járnánk, akkor is fejlődnénk?
Vannak, akik szerint csak úgy lehet fejlődni, ha mindenfélét megtapasztalunk. Ahhoz pedig ismernünk kell a sötétséget is, nemcsak a fényt.
Pont olyan ez, mint mikor nem tudjuk, milyen következményeket fog maga után vonni egy-egy döntésünk. Egy barátom sokszor mondta is ezt nekem: „Mindig csak utólag derül ki, hogy az, amit teszünk, jó vagy rossz útra terel bennünket. „
Ez akkor is így van, ha hiszünk önmagunkban és terveinkben. Akkor is, ha igyekszünk számolni minden tényezővel és mérlegeljük, hogy megtettünk-e mindent, amit lehetett vagy nem, egy cél eléréséhez.
Persze ehhez azért az sem árt, ha nem omlik össze a világunk, mert rossz ösvényre tévedtünk. Nem attól válunk jóvá, hogy mindig a helyes döntéseket hozzuk meg. Sokkal inkább attól, hogy elismerjük és tanulunk a hibáinkból. Elvégre az élet nem más, mint állandó tanulás.
A tapasztalások lényege is ebben áll, s azt hiszem, csak az tudja igazán az élet nagyszerűségét és örömeit elismerni, aki megjárta a maga tévútját. Boldog, hogy van, aki képes mosolyt csalni arcára, hogy van, akit szerethet, s van, akinek átadhatja, mindazt, amit magának is adott volna, korábban. A hollandok például úgy nevelik gyermekeiket, hogy hagyják, hadd kövessék el a maguk hibáit. Elengedik kezüket, de ott vannak, amikor segítségre szorulnak, mindig a háttérben, s ha kell, mellszélességgel kiállnak értük bármikor.
Nincs majomszeretet, sem csimpaszkodás, mégis óvják őket a háttérből. Csak éppen úgy, hogy hagyják a gyermekeiket a saját útjukat járni.
Az olyan katasztrófa, amely életünk majd minden területét áthatja, mindig egy próba. Annak a tesztje, hogy tudjuk-e mit akarunk és elég erős-e hitünk magunkban, akkor is, ha kiderül tévútra sodródtunk és hibát hibára halmoztunk.
Belátjuk-e hogy, nem vagyunk tökéletesek és ezzel nincs semmi baj. Megértjük e, hogy olykor hiába cselekszünk a legjobb szándékunk szerint, az sem elég. Na, nem azért, mert mindenre életképtelenek vagyunk, vagy, mert nem volt hitünk a dolgok jóra fordulásában. Sokkal inkább azért, mert valamiért azt az utat kellett megjárnunk, ahhoz, hogy jobban értékelni tudjuk azt, ha a helyes irányt megtaláljuk.
Ehhez persze néhány dolgot meg kell értenünk. Például azt, hogy nem tudunk mindent jól csinálni, s másokat sem tudunk irányítani, csak elfogadni döntéseik. Meglehet, kissé pesszimistának hangzik ez a gondolat, pedig nem az. Igaz, így is sokan vagyunk, akik csak arra tudnak fókuszálni, amit elrontottak…
Ez pedig baj, mert így nem tudunk biztos alapokra helyezni törekvéseket. Ha pedig az nem megy, akkor sorra fog összeomlani minden kártyavár, amit nagy nehezen sikerül felépítenünk…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: