A komfortzóna átka

A mai világban sokan vagyunk biztonsági játékosok. Védjük testünk és lelkünk minden potenciális sérüléstől. Ez pedig azt jelenti, hogy biztonsági övet, fejvédőt és térdvédőt nem csak az autóban, a kerékpáron és a sportjátékokhoz használunk. Mert egy ideje a hétköznapi életünkbe is magunkra vesszük azokat, sőt, felhúzunk magunk köré egy láthatatlan pajzsot is, hogy megvédjük szívünk az ismeretlentől.

Félünk. Valósággal rettegünk attól, hogy valami baj ér minket, amely kizökkent megszokott létezésünkből. S ezt akkora igyekezettel tesszük, hogy közben elfelejtünk igazán élni. Beszorulunk a biztonságot nyújtó életünkbe, amely börtönünkké válik. Persze, hiszen az, hogy lélegzünk, eszünk, iszunk, van fedél a fejünk felett, az csak amolyan kétes érzelmi biztonság, amely nem elégíti ki valódi vágyaink.

Az, aki önmagát burokba zárja, úgy hiszi jó az, amit tesz. Például olyan esetben, mikor elvesztette egy szerettét és nem akar több fájdalmat az életébe. Tartózkodik mindenféle élvezettől, nem kirándul az élet virágosabb oldalára. Biztonságra törekszik, ahol minden rendezett és monoton, na meg persze teljességgel kiszámítható. Fiatal férfiak és nők ássák bele magukat egy szürke életbe ily módon.

8-tól 4-ig munka, bevásárlás, vacsora és a gyerek lefektetése a program. Mindenki beletanul egy szerepbe, amelyben jól érzi magát. Van, aki anyaként, van, aki családfenntartóként, van, aki cicababaként vagy éppen örök agglegényként teljesedik ki. Baj csak abban az esetben van, ha a komfortzóna börtönné válik, s ezért egyre szűkebbnek érezzük a saját magunk által felvállalt életet is.

Mindenkinek eljön egyszer egy olyan pont az életében, mikor rájön, hogy semmire sem megy a biztonságra való törekvéssel, ha nem tud lelkesedni azért, amit csinál. Ekkor szokott eljönni az a pillanat, mikor végső elkeseredésünkben akkorát ugrunk a vakvilágba, hogy a nyakunkat törjük. Megfeledkezünk a biztonsági felszerelésről, mert annyira változtatni akarunk.

Mondhatnánk, hogy ez az életközépi válságban mutatkozik meg a leggyakrabban férfiaknál és nőknél egyaránt, de ez nem fedné teljesen a valóságot. Az az igazság, nem egy olyan fiatal van, aki éveket tölt el azzal, hogy nem mer úgy élni, ahogy valójában szeretne. Azért, mert arra nevelték, törekedjen a biztonságra, az élet minden területén. Abba pedig nem fér bele semmilyen őrültség.

Nem egy olyan 20-22 éves lánnyal találkoztam az egyetemen, akinek ennyi idősen is haza kellett mennie este 10 órára. Korlátok közé szorították, nem hagyták élni, s miután lediplomázott és munkába állt egy-egy ilyen lány, aztán meg olyan vad életbe kezdett, amibe jobb, bele sem menni…

Előbb vagy utóbb mindenki beleun a jó kislány/kisfiú szerepkörbe (ha az nem szívből jön). S akár külső nyomásra vállalta ezt a szerepet, akár magától, ennek legtöbbször az a vége, hogy kilép az illető komfortzónájának elrozsdásodott rácsai közül.

Nem lehet egy életen át eltemetni önmagunkat és vágyainkat. Előbb vagy utóbb rájövünk, hogy a komfortzónának nincs semmi haszna, ha előtte és közben nem éltünk azon kívül is. Minél inkább védjük magunk az ismeretlentől, a mástól, annál jobban beszűkül életterünk. Na meg az elfogadási képességünk is csorbát szenved, ha senkit nem engedünk magunkhoz közel, azért, mert félünk.

Nem lehet egy egész életen át biztonságban élni. Hiába próbálunk különböző eszközöket használni védelmünkre, az élet tele van kihívásokkal, amelyek elől, ha elzárkózunk, csak még rosszabb lesz az életünk. Már csak azért is, mert a közhiedelemmel ellentétben a komfortzónán kívüli élet, nem feltétlenül jelenti azt, hogy őrült dolgokat kell csinálnunk. Sokkal inkább azt foglalja magában, hogy merünk őszintén élni és szeretni, akkor is, ha tudjuk, ezzel vállaljuk a sírás kockázatát is.