Tanácsot kérni azoktól szoktunk, akiknek adunk a véleményére. Visszacsatolást tetteinkről is csak tőlük várunk. Olykor aztán pont az fukarkodik a kritikával, akitől a legjobban számítanánk arra. Máskor pedig az fejti ki gondolatait rólunk és cselekedeteinkről, akihez egyáltalán nem állunk közel.
Persze a tanácsok és az ítélkezések tőlünk függetlenül is érkeznek hozzánk bárkitől, aki arra érdemesnek tartja magát. Igaz, az egy csöppet se baj, ha nem csak pozitív véleményeket hallunk magunkról, de itt most nem is ez a lényeg.
Előfordul, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk annak, ki mit gondol rólunk. Pedig elvileg autonóm személyiségek vagyunk, mégis sokszor hagyjuk, hogy mások beleszóljanak életünkbe (kéretlenül).
Nem véletlenül vannak olyan emberek az életünkben, akiknek fontos a szavuk. Akkor is, ha egyébként rettegünk az ítéletüktől, vannak, akiknek gondolatai fontosabbak, mint másoké. Mindez azért van, mert hajlamosan vagyunk azt gondolni, hogy szeretteink és barátaink tisztán értik minden cselekedetünk. Persze ez távol a valóságtól, mert senki sem lát bele a fejünkbe, de olykor megnyugtató ezt hinni.
Szeretni, tisztelni, becsülni, adni mások véleményére elemi dolog. Persze azért nem mindenki vélekedése érdekel jobb esetben bennünket, csak azoké, akik valamilyen okból vagy élethelyzetből kifolyólag közel kerültek a szívünkhöz. Olykor csak egy kedves vagy útba igazító szóra vágyunk tőlük. Máskor tudat alatt is azt várjuk, hogy valaki rakjon már rendet a fejünkbe (helyettünk).
Igaz, ha már arra vetemedünk, hogy véleményt kérünk magunkról, akkor nem a felületes, semmit mondó szavakra vagyunk kíváncsiak. Már csak azért sem, mert ha idáig jutottunk, akkor már összeszedtük minden bátorságunk, hogy fel tudjuk tárni érzelmeink és gondolataink.
Ez pedig ingoványos terep, szinte mindannyiinknak. Mert vannak, akik a megszerzett információval visszaélnek sajnos. (…..)
Persze az ember igyekszik megválogatni azt, hogy kit fogad bizalmába. Ennek ellenére, azért megtörténhet, hogy valakit mégis félreismerünk. Márpedig ez nagy pofon, ha éppen fontos útbaigazítást kérünk a feltételezett jó baráttól. Persze az is előfordul, hogy egy kívülálló jobban rálát egy adott problémára, mint az, aki valamilyen érzelmi kapcsolatban áll velünk, s ez az oka annak, hogy olykor egy idegennek hamarabb kitárulkozunk, mint egy hozzánk közel állónak.
Arra a kérdésre, hogy miért fontos egy másik ember véleménye, igen egyszerű a válasz. Mert feleletében ránézhetünk önmagunkra kívülről. A kép, ha szerencsénk van, valóban azt mutatja, amilyenek vagyunk. S még, ha nem is fedi teljesen a valóságot, mindig van valami, amit mi nem veszünk magunktól észre, s arra más rámutathat.
Egy vélemény, egy összegzés rólunk, olykor nagyon hasznos lehet. Például azért, hogy meglássuk, mit vetítünk rá az emberekre magunkból. Őszinte kritikát pedig csak attól kaphatunk, aki szeret minket annyira, hogy tudja, még ha fájni is fog az igazság, abból tudunk majd építkezni. Vagy éppen attól, akinek nem érdeke velünk finomkodni.
Egyesek bátorítanak, mások tanítanak minket. Szeretni, elfogadni, teljessé válni tanulunk egész életünkben. Családunk, barátaink s az olykor-olykor mellénk szegődő útitársak ösztönzőleg hatnak ránk. Mert miattuk is (persze elsősorban azért önmagunkért) szeretnénk jobb emberré válni.
Rajtunk áll, hogy mit engedünk be életünkbe és mi az, amit hagyunk, hogy „csak” áthaladjon rajtunk keresztül. Valójában csak az számít, mi mit gondolunk magunkról és eredményeinkről. Ugyanakkor igyekszünk olyan utakat járni, amiket a szeretett személyek is támogatnak.
Foglalkoztat bennünket véleményünk, hiszen ők az egyetlen őszinte tükrünk. Elvégre a szeretet senkit sem jogosít fel a hazugságra, sokkal inkább az őszinteségre.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: