Az elérhetetlen utáni sóvárogás sokunk életét keserítette már meg. Kívánunk valamit vagy valakit, aki/ami nem lehet miénk, s mi ebbe majd belepusztulunk. Mindegy, hogy egy luxusautóról van szó, vagy szerelmünk tárgyáról. A lényeg, hogy álomba ringatjuk magunkat, amely feltételezésekből, önáltatásból és önmagunk be nem teljesült részéből vetül ki mindarra, amivel utunk során találkozunk.
Vágyaink alapja általában abból fakad, hogy nem vagyunk elégedettek az életünkkel. S elképzelhető, hogy mélyen legbelül még mindig gyermekkori ideáinkból és álmainkból próbálunk valamit életre kelteni (anélkül, hogy erről tudnánk persze). Ennek tükrében születik meg bennünk az elérhetetlen iránti vágy valami/valaki olyan után, amit/akit lehetetlen elérnünk. S ez aztán valami/valaki olyanban ölt testet, aki/ami képes életre kelteni valamit, amiről már majdnem elfeledkeztünk.
Egyre több olyan emberrel találkozom, akinek a gyermekkorában volt egy érzelmileg megközelíthetetlen szülő, családtag, vagy barát. Valaki olyan, akinek a szeretetéért és figyelméért küzdeni kellett, de bármit tett is, nem kapta meg azt tőle. Róluk aztán az is kiderül, hogy voltak már szerelmesek egy (érzelmileg) elérhetetlen személybe. Voltak rögeszmés megszállottjai egy embernek, egy érzésnek, amely csak az ő fejükben és szívükben létezett úgy, ahogy azt elképzelték.
Vannak traumák, amelyek életre szóló harccá válnak. Azért, hogy megszüntessük azt a fájdalmat, ami egykor ért minket, azért, mert reméljük, egyszer sikerrel járunk, s elnyerjük választottunk. Ezért generálunk olyan helyzeteket az életünkben, ahol érzelmileg megközelíthetetlen emberekkel találkozunk újra és újra. Mert hisszük és reméljük, hogy a rideg közöny, egyszer átfordul forró szeretetbe.
Mindegy mennyire fogunk szenvedni (mert azért azt lelkünk mélyén tudjuk) és milyen veszélyes ez ránk nézve, nem tudunk jobb módszert egy régi seb gyógyítására. A baj csak az, hogy a régi (soha be nem gyógyult) seb mellé egy újabbat okozunk magunknak. Ez aztán olyan érzelmi felindulást okoz, amely elveszi az eszünket. Így ahelyett, hogy azzal rendeznénk a dolgot, aki érzelmileg elérhetetlen volt gyermekkorunkban, inkább egy újabb ilyen „kapcsolatban” keresünk „megoldásokat”.
Persze szívünk mélyén tudjuk, hogy a racionális és/vagy érzelmi analfabéták, csak magukra fordítanak figyelmet. Ők csak hagyják, hogy szeressük őket, anélkül, hogy szeretni akarnának minket. Ez persze nagyobb kárt okoz lelkünkben, mint egy beteljesült, majd véget ért szerelem. Mert míg az egyik a kölcsönösség jegyében született, a másik csak elvett tőlünk minden érzelmet (amit önként és oktalanul odaadtunk neki).
Igaz, menekülni a valóság elől, a szeretetet önmagunkon kívül keresni, lassan örökzöld slágerré válik. Mert hát, mi más lehetne az, mikor egy érzelmileg elérhetetlen iránt epekedünk, mint saját magunk szeretetének hiánya? Tagadhatatlan, hogy sokan vagyunk mazochisták (még ha nem is szánt szándékkal).
Olyanok, akik vélt vagy valós bűniekért, önmagukat képesek akár egy egész életen keresztül is büntetni azért, mert nem tudták elnyerni szeretetét egy embernek, s ezért azt hiszik, magukat sem tudják (és nem is lehet) szeretni. Persze ez sem más, mint mikor a sérült gyerek, (aki a felnőtt testbe zárva dühöng és zokog), valahogy ki akarja harcolni azt, hogy szeressék.
S mikor így viselkedünk nem is tudjuk felmérni, hogy tetteink csak szánalomra méltóak, de semmiképpen nem adnak okot arra, hogy érzelmileg közel engedjen minket, ahhoz, akire kivetítettük vágyaink. Szeretni egy felnőtt testbe zárt gyereket, nem könnyű. Főként, ha az elérhetetlenre vágyunk, s nem vesszük észre, azt, amink már van. Hiszen a reménytelen szerelmes, nem más, mint egy gyerek játszmája. Azért, hogy valaki figyeljen már rá végre, s szeresse úgy, ahogy azt ő szeretné.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: