Lelki dolgok: A közöny

Amikor a hallgatás feszíti torkunk, akkor már nagy baj van. Az állandó megfelelni vágyás és a félelem, ami azért munkál bennünk, mert azt hisszük, ha kimondunk bizonyos dolgokat, akkor mindent elveszítünk, bizony torkon tudja ragadni az embert.

A gombóc a torkunkban kifejezés ilyenkor új értelmet nyer. Mert meggyőződéssé alakul, amely abból táplálkozik, hogy egy szerettünket nem érdekli, mit látunk és gondolunk a világról, s ez megbénítja hangszálainkat is, hiszen úgy érezzük, hogy az, ami számunkra fontos, őt nem hatja meg.

Egy szeretettel teli kapcsolat egyik gyilkosa a közöny. Mert a közömbösség az általunk élt világra olyan teher, amely leblokkolja életünk. A viszonzottból, viszonzatlanná váló érzelmek megtapasztalása, tagadást idéz bennünk elő. Ami pedig elősegíti azt a téveszmét, hogy azt hisszük, a közönyt át lehet formálni törődéssé és figyelemmé, „erőszakkal”.

Persze az ilyesfajta „szeretet” erőltetése veszélyes terep. Olyan terep, amely aknákat rejt, ha nem vagyunk tisztában azzal, mi volt a mi szerepünk a kialakult helyzetben. Ha feladtuk önmagunk azért, hogy másnak megfeleljünk, akkor bizony gyorsan aknára fogunk lépni. Mert az álarc előbb vagy utóbb lehull, s a valóságos énünk, nem fog tetszeni a másiknak.

Akkor is így van ez, ha önmagunkat adtuk mindig. Mert előfordul, hogy szerettünknek a gondolataink, s érzelmeink, egy idő után terhessé válnak. Ilyenkor van olyan ember, aki ahelyett, hogy megmondaná, hogy nem akar velünk lenni, inkább érzelmileg kezd el magától eltolni. S vár, hogy észbe kapjunk, s megértsük, ő már elidegenedett tőlünk, ezért ideje távozni.

Belenyugodni ilyen szituációkba nem könnyű. Főként, ha mindez csenddel párosul, mert az végül akkora hullámok alá nyom minket, amelybe lassan belefulladunk. Egy idő után, már azt képzeljük, hogy senki nem akar rólunk tudni. Csak mert egyetlen ember közömbössé vált irányunkba, azt hisszük, akkor mindenki más is így érez irántunk.

A közöny rosszabb, mint az utálat, mert nincs benne semmilyen érzelem. Olyan bénító méreg, amelyben agyunk még jár, de szánk már nem válaszol. Olykor úgy tűnik egyik legnagyobb fegyvere, maga a hallgatás. Nem kell időt és energiát benne semmiféle kommunikációra pazarolni, mert elég csak a rideg csend, hogy érezzük, szavaink és érzéseink nem jutnak át a közöny falán.

No persze saját gyengeségünk mellett nem tudunk elmenni szó nélkül. Mert ha mi okoztuk magunknak a bajt, azzal, hogy meg akartunk felelni egy képnek, akkor a közömbösség a valós énünkre, nem is olyan meglepő. Persze, ha önmagunkat adtuk, s elfordultak tőlünk, az más lapra tartozik. A közöny olykor észrevétlenül csap le az emberre, anélkül, hogy ő tudna róla.

Minél régebb óta játszunk egy szerepet, annál jobban ragadunk bele egy olyan játékba, amelyben nem nyerhetünk. Önmagunk letagadása, hallgatásra ítélése nem járható út, s nem is vezet sehova sem. Igaz, azt sem könnyű vállalni, amit gondolunk és érzünk. Főként akkor, ha közöny jön velünk szemben az utcán, s mi nem tudjuk, azt hogyan kezeljük.

Amit adsz, azt kapsz. Régi bölcselet. Ha közönyösek velünk mások, akkor nekünk is meg kell tanulnunk velük szemben közönyösnek lenni? Van értelme olyanért küzdeni, akinek (már) nem jelentünk semmit?

A szeretet vagy van, vagy nincs. Vagy kialakul a másik szívében, vagy nem, és ez ellen, vagy ezért, nem igazán tudunk tenni semmit sem. Hallgathatunk, csendbe burkolózhatunk, letagadhatjuk valós vágyaink és gondolataink, akkor sem történik semmi. A közöny mindig közöny marad, akkor is, ha mi a másikért az életünket is adnánk, hogy szeretete a miénk legyen.

Szeretni valakit, valamiért… a régi dal cseng fülünkben. Talán az egyetlen járható út az, ha felhagyunk önmagunk elnyomásával és megfelelni vágyásával. Azért, hogy esélyt adjunk magunknak arra, hogy csak azzal törődjünk, ami fontos. Ezért aztán nem is engedhetjük meg magunknak, hogy egyetlen ember közönye bekebelezze személyiségünk, s átterjedjen az általunk élt egész világra.