Az elismerés ereje egy kapcsolatban

Egy kapcsolat elején, mikor Cupido nyila még épphogy célba talált minket, a bókok még természetesek. Nem győzzük hangsúlyozni mennyire szép, intelligens, humoros a másik, tehát mindazt elismerni, amit értékesnek látunk benne. Ám az idő előrehaladtával a bókok lassan eltűnnek a kommunikációnkból. Sokkal többet vesszük észre, hogy miben rossz a másik, mint azt, amiben jó.

Pedig az elismerő szavak nem csak szerelmi kapcsolatainkban adnak önbizalmat nekünk, hanem az élet egyéb területein is. No persze főként akkor, ha nem mesterséges hízelgésről van szó, hanem érdek nélküli valódi dicséretről. A legtöbbünknél, pláne nálunk, nőknél, nem megszokott a szimpla köszönöm válaszként egy bókra. Sokszor nagyon is negatívan, hitetlenül vesszük tudomásul, mikor valaki valamiért minket elismer.

Valószínűleg ez neveltetésünkből is fakad, hiszen sokan megkaptuk anyáinktól tanácsként, a „legyél szerény” intelmét, amivel nincs is semmi baj. A gond azzal van, hogy jó néhányan félreértelmeztük ezt a tanácsot, s úgy véljük, nem szabad a bókoknak örülnünk. Például ilyen helyzet az, amikor egy prezentációnkkal főnökünk igazán elégedett, mégsem tudunk felhőtlenül büszkék lenni magunkra. Vagy amikor kedvesünk udvarol és bókol nekünk és egy kis hang máris azt suttogja, hogy csak hízelegni próbál, hogy ma este huncutkodhassunk.

Úgy tűnik, valami nagyon félrecsúszott, ha már nem ismerjük az érdek nélküli elismerő szavakat. Nehezen hisszük, hogy vannak olyanok, akik szimplán csak el akarják felénk ismerni, hogy valamit bennünk pozitívnak látnak. A paradox az az egészben, hogy ennek ellenére nagyon vágyunk az elismerő szavakra. Mégis, mikor megkapjuk, valahogy nem úgy reagálunk, mint ahogy azt szeretnénk valójában.

Talán az is baj, hogy mi sem merünk elismerni másokat. Félünk, hogy hízelegésnek veszik azt, amit mi valójában őszintén értékesnek látunk a bennük. Pedig jó lenne ezt megtanulni, mert a pozitív megerősítésnek nagyobb ereje van az emberek kommunikációjában, mint azt gondolnánk. Ha szokásunkká tesszük mások érdemeinek elismerését, akkor azt fogjuk észrevenni, hogy az emberek nyitottabbá válnak körülöttünk. (Persze csak ha őszinte bókokat mondunk.)

Bezárult és elferdült világunknak hála, sokan irigyek egymásra. Azért mert hosszabb a lába, szebb az arca, jobb a munkája, izgalmasabb az élete a másiknak. Mindig, mindent és mindenkit összehasonlítunk a saját környezetünkkel és magunkkal. Pedig mind mások vagyunk és mindenki úgy jó, ahogy van. Egyediségünk, tudásunk az, ami azzá tesz minket, akik vagyunk. Mindig lesz olyan, aki szépnek és okosnak fog látni minket és olyan is, aki pont az ellenkezőjét gondolja majd rólunk.

A legnagyobb baj az, hogy sokszor esünk abba a hibába, hogy mindig másoktól tesszük függővé önértékelésünk. Annak ellenére is, hogy azt sem tudjuk kezelni, ha valaki bókol nekünk, vagy elismeri érdemeink. Jól példázza egy statisztika is, amelyben felmérték, hogy jobban szeretünk bókot kapni, mint ajándékokat. Többet ér, az őszinte elismerés, mint egy Rolex karóra. Néhányan talán rázzák a fejük. De tényleg egy drága ékszer az, ami kifejezi valaki gondolatait, érzéseit, vagy a szavak és azok mögött a tettek, amelyekkel igazolják azok valódiságát is?

Szóval bókot kapni és adni jó (lenne). Szebbé lehet tenni vele a napunk és erősebbé a saját és mások önbizalmát is. Motivációs eszközként is megállja helyét, legyen szó magánéletről vagy éppen a társadalmi szféráról. Még többet akarunk majd kihozni magunkból, ha elismernek minket, ami még jobb eredmények eléréséhez vezet a továbbiakban. Magyarán mindenki jól jár! Hiszen ha őszinte és személyünkre, munkánkra specifikus bókot kapunk, az erőt ad a folytatáshoz! Tehát bókra fel! Ismerjük el egymást és köszönjük meg (és próbáljunk valóban örülni), ha valaki valamit értékesnek talál bennünk!