A szégyenérzet lélektana

A szégyen morális érzelmeink egyike. Ha nem lenne szégyenérzetünk, nem tudnánk, hogy pucéran nem illendő mutatkozni mások előtt, csak az előtt, akivel intim kapcsolatot tartunk fent. A bűntudat sem születhetne meg bennünk azért, hogy aztán megbánjuk és jóvá tegyük tetteink. Vagy, hogy legalább elgondolkodjunk azon, hogy másként kellene az életünket élni, s ehhez az is szükséges olykor, hogy felülvizsgáljuk elveink és döntéseink.

A szégyen ennek ellenére mégis sokszor csak önmagában van jelen tudatunkban. Csak odáig jut el, hogy önértékelésünkben károkat okozzon, s mi elkezdjünk kételkedni magunkban. Ez persze onnan datálható, mikor elkezdenek minket szüleink és nevelőink bombázni a „Szégyelld magad!” jól ismert rigmusával pöttöm korunkban.

A nevelés mindig morális elvekre is vonatkozik, amibe beleértendő az is, hogy egy gyermeket tanítani kell a jó modorra, s ha az nem tud csendben lenni, míg a nagyok beszélnek, vagy leette vadonatúj ruháját, esetleg tiszteletlen másokkal, akkor a „Szégyelld magad!” mondattal lehet „helyreigazítani”.

A szégyenérzet éppen ezért egy elvárásra világít rá, amelyet nevelőink fogalmaznak meg nekünk. Minden gyermek tudja, hogy azért kap dorgálást, mert nem viselkedik úgy, ahogy elvárták volna tőle. Ha elég sokat hallja (indokolatlan esetben is), akkor viszont a dolog olyannyira visszaüthet, hogy a gyermek megfelelési kényszert fog érezni. Ennek pedig egyenes következménye, hogy árgus szemekkel figyeli, hogy jó lesz-e vagy nem, amit tesz, szülei és tanárai szemében.

„A szégyen egy lélekemésztő érzés.”- mondta Carl Gustav Jung. Sajnos igaza volt, azért, mert a szégyen égeti arcunk, s pokolian fáj, mert a büntetés, a szeretet és a törődés hiányát vonja maga után, majd minden esetben. Az pedig, aki kiskorától kezdve „állandóan” szégyelli magát, biztos nem lehet egészséges lelkületű ember. A szégyen akadályozza életét, tetteit és döntéseit minden percben.

Sokan származunk szégyenalapú családból. Ez alatt egy olyan közeget értünk, ahol patikamérlegen van lemérve személyünk, tetteink, viselkedésünk. A megszégyenítés és szégyen fogalma beásta magát a család összes felmenőjébe és utódjába. Minden család, amelyet a szégyenérzet hat át, már több száz éve hurcolja magával és örökíti tovább ezt a szégyenalapú nevelést nemzedékről-nemzedékre.

Én magam például sokat hallgattam apámtól, hogy mennyivel szebb és okosabb az osztálytársnőm és barátnőm nálam. Ez aztán olyan mélyen megbélyegezte lelkem, hogy lassan szégyellni kezdtem, hogy én, csak én vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy ő maga is ezt kapta az apjától. Őt a nővéreivel hasonlították mindig össze jó modor és élelmesség szempontjából, ami rá is hatott.

Az, aki azért kap megszégyenítést, amilyen ő maga, az egy idő után egész lényét fogja szégyellni. Nálam ez tinédzser koromra odáig fajult, hogy bármibe is fogtam azt egy jó nagy adag szégyenérzet beárnyékolta, s apámnak nem is szóltam próbálkozásaimról, versenyeimről soha. Rettegtem, hogy kudarcot vallok, s akkor ő még jobban fog szégyellni engem. Én pedig azt már nem bírtam volna elviselni, így egy idő után már semmit sem mondtam magamról neki.

 Az irreális szégyenérzet generálása kapcsolatokat tesz tönkre. Ráadásul egy olyan kultúrában élünk ma, ahol szégyellni kell azt, ha nem vagyunk olyan okosak, szépek, vékonyak, nagy mellűek, karrieristák, függetlenek, férjezettek, élelmesek, stb., mint azt a Nagy Testvér sugallja nekünk orrba-szájba. Ezen túl, még neveltetésünkből fakadó szégyenérzetünk helyességével vagy irrealitásával is meg kell küzdenünk. Persze kiút van, de ahhoz szembe kell néznünk azokkal, akik a szégyenérzetet elültették bennünk.