Emberek vagyunk testi és lelki igényekkel. Olykor úrrá leszünk rajtuk, máskor nincs hatalmunk felettük. Vágyakozunk valaki után, keressük a szerelmet, a szenvedélyt, ezért képesek vagyunk áthágni a szabályokat is, csak hogy megkapjuk mindazt, ami hiányzik az életünkből.
Sokan élünk látszólag idilli kapcsolatban, ahol párunk szemében ellenállhatatlanok vagyunk. Érezzük és tudjuk, hogy szívét betölti a szerelem irántunk, mégsem vagyunk boldogok. Van bennünk egy hiányérzet, amelyet nem tudunk definiálni. Addig a pontig, amíg be nem lép valaki olyan az életünkbe, aki felkavarja érzékeink.
A találkozásból felismerés lesz, amely aztán gyökeres változásokat idéz elő bennünk. A szakítás, vagy a megcsalás gondolatát elültetni elménkben, akkor is, ha ez utóbbi erkölcstelenséget megengedhetetlennek (és megbocsáthatatlannak) tartottunk addig.
Az az igazság, érzelmek és vágyak tekintetében sem papír, sem elv, vagy törvény nem tud mérvadó lenni. Nem egy házassági szerződés, nem egy fogadalom fogja megmondani nekünk, mit tegyünk meg és mi az, amit nem, bármenyire is szeretnénk azt hinni, hogy ezek köteleznek valamiféle erkölcsi tartásra minket.
Bár alapvetően monogám társadalomra építettük fel otthonainkat és arra is rendezkedtünk be, a szenvedély, a szerelem és a vágy mindezt nem veszi számításba, csak letarolja kegyetlenül mindazt, amit előtte ismertünk (és szerettünk) magunkban.
Igaz, amikor megragadja érzékeinket egy szerelem és az ismeretlen megtapasztalásának lehetősége, ritkán veszünk számításba józan érveket. Persze elménk hevesen tiltakozik, de testünk és szívünk fogságában, már nem tudunk jó döntéseket hozni. Csak egyetlen érintést, egyetlen alkalmat akarunk, amiből már akkor tudjuk, hogy több lesz, mikor végül vágyunk tárgya két karjába zár minket.
El is veszítjük minden erőnket, amivel visszakozni lehetne még, pedig a mámorító boldogság érzete előbb vagy utóbb bűntudattá korcsosul bennünk.
Bűntudatunk persze társadalmi elvekből táplálkozik. Vagyunk páran, akiket arra neveltek, hogy a hűtlenség, bűn. Igaz, legtöbbünk szülője e téren igen képmutató. Olyan erkölcsös magatartást mímel, amiben ő maga sem hisz, s amelyet valószínűleg sutba is dob(ott) már egy-egy felejthetetlen légyottért.
Persze ettől még taníthatnak nekünk elveket. Az már más kérdés, hogy mennyire hiteles az, amit mondanak, ahhoz képest, amit tesznek? Sokak fejébe még mindig nem fér el a férfi és nő közötti barátság, az azonos nemű szerelem/szexualitás vagy éppen a transzszexualitás. Mégis úgy tesznek, mintha értenék azt, amitől „émelyegnek”.
Elfogadásban és megértésben, még gyerekcipőben járunk. Ennek egyik oka, hogy sokan őrzik még az előző évezred végéig dívó hagyományos dogmákat elméjükben és szívükben. Itt vannak köztünk egy régi kor őrzőiként, s hitetlenül állnak az „elferdült világ” előtt. Ezért megfednek, elítélnek minket azért, amivé lettünk.
Két ember szövetségének elárulása, legtöbbünk szemében, bűn. Ha az egyik csal, a másik pedig nem tud róla, azt a bizalommal való visszaélésnek nevezzük. Gyávák vagyunk, mert valakit magunk mellett tartunk, miközben megalázzuk tetteinkkel. Mégsem vallunk színt, inkább nyílt házasságot hirdetünk, vagy hazudunk arról mikor, kivel és mit csinálunk.
Vágyaink, szerelmeink, igényeink befolyásolják erkölcsi nézetünk és a kapcsolatokról szőtt elképzeléseink. Olykor mindezért nagy árat is fizetünk, mert aki nem jár egyenes úton, az előbb vagy utóbb, de megítélésre fog kerülni. Akkor is, ha senki más, csakis ő maga fog ítélkezni. Még a leggátlástalanabb emberben is megfogan (egy másodpercre) egy gondolat arról, hogy nem jó, sőt fájdalmas párjának az, amit cselekszik.
Szeretni vágyunk és szerelmeskedni, úgy és azzal, akivel jónak látjuk. Igényeinket akarjuk kiélni. Tapasztalni vágyunk. Mindez persze nem bűn, ha senkit nem csalunk és bántunk meg ezzel. Ám, ha hazudunk, akkor magunknak is hazudunk minden ilyen helyzetben, amivel nem csak másokban, hanem magunkban is károkat okozunk szenvedély fűtötte tetteinkkel.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: