Soha nem lehetett még ilyen egyszerűen kommunikálni a világ bármely pontjáról egymással, mint napjainkban. Akárkivel, akármikor és akárhol ismeretséget köthetünk, beszélgethetünk, barátságot vagy szerelmi kapcsolatot kezdhetünk, egyetlen gombnyomásra. Információs sztráda áll a rendelkezésünkre, hogy bármiről és bárkiről egy pillanat alatt sok ezer adatot összegyűjthessünk. Mégis, mintha sokkal magányosabbak lennénk, mint ezelőtt bármikor.
A táblagép, a mobiltelefon és a számítógép monitor előtt ülve, magunkra maradtunk. Bár folyamatosan beszélünk valakivel, követjük egymás tevékenységét és állapotát, mégsem vagyunk testközelben egymással. Nincs meg az emberi kapcsolatokra jellemző közvetlenség, a testbeszéd kódolására és arra való reagálásra a lehetőség. Csak hangulatjelek vannak, rövidített szavak, na meg a több millió fotó mindenkiről, minden helyzetben.
Sokat vagyunk egyedül, s sokat vagyunk magányosak. Mert hiába van több száz vagy ezer ismerősünk, mégis csak néhánnyal tartjuk a kapcsolatot. (Főként olyanokkal, akikkel egyébként is nap, mint nap találkozunk.) Úgy vagyunk egyedül, hogy közben rengeteg ember vesz körül minket. Olyan ez, mint mikor nem tudunk beilleszkedni egy adott közegbe (pl. egy összeszokott baráti társaság közös élményeket taglal, amihez nem tudunk hozzászólni) így magunkra maradunk (és kirekesztve és elutasítva érezzük magunkat).
Ráadásul a világhálónak köszönhetően a kapcsolatok kötésén túl a felbontás is leegyszerűsödött. Mind ismerünk (?) köddé váló férfiakat és nőket, akik bár látják üzeneteinket, mégsem reagálnak, aztán el is tűnnek, ismeretségi listánkról, minden magyarázat nélkül. Úgy tesznek, mintha nem is léteznének, s mi sem léteznénk a számukra. Nem csoda, hogy egy ideje a pszichológia új jelenségek feltárását célozza meg, hogy aztán orvosolni lehessen azokat, mert az ilyen történések a végletekig lerontják önértékelésünket.
A kapcsolódás és a megértés hiánya komoly károkat okoz bennünk. Lehet ezt szépíteni, csűrni, csavarni, de elég csak arra gondolni, hogy a fiatalok egy része, igen felületessé és meglehetősen egoistává vált például. Képeket osztanak meg magukról, hogy kívülről kapják meg a várva várt elismerést önmaguk szépségéről. Nem a komoly, tartalmas kapcsolatok építésén fáradoznak, hanem azon, hogy minél szebbnek tűnjenek az emberek szemében. (Igaz ez a trend kezd átgyűrűzni az idősebbek körébe is, mert egyre többen vannak, akik, külsőségek alapján ítélkeznek.)
Ha valaki nincs összeköttetésben másokkal, az olyan, mintha nem is létezne. Akkor is, ha csak egy bélyegkép az ismeretségi listán, akkor is ott a helye a világhálón. Számomra sokáig kérdéses volt, hogy egyáltalán legyek e fent a közösségi hálón például, mikor tudtam magamról, hogy képtelen vagyok vakon beszélni emberekkel. Még ha ismerem is őket, akkor is zavar, hogy nem látom őket és reakciójukat, mikor írunk egymásnak.
Az emberek egymás mondanivalóját a saját szájuk íze szerint értékelik. Csak szavakat látunk, amelyek mindig az értelmezésünket várják, hogy társítsunk hozzájuk jelentéstartalmat. Ehhez pedig olykor az sem segítség, ha dobunk egy mosolygós, vagy szomorú fejet az írás mellé, hogy nyomatékosítsuk, viccnek vagy komolynak szántunk egy-egy mondatot. Mind másként gondolkodunk, nehéz egymás üzenetét személyes ismeret híján dekódolnunk.
Én a magam részéről chatelésen át nem tudom jól megfogalmazni mondanivalómat. Introvertáltként egyébként is nehezen kötök ismeretséget a való világban is, nemhogy a világhálón keresztül. Van pedig egy közösség, ahova szeretnék tartozni, de személyes találkozó híján nem megy jól az ismeretkötés. Ráadásul sok-sok kisebbségi komplexussal is küzdök, s ez is megnehezíti dolgom (de ezeken dolgozom már jó ideje). Olykor magányosnak is érzem magam, mert nem tudok az árral úszni, amerre tartanom kellene.
Sokan vagyunk befordulva ettől a világtól. Mert azon túl, hogy ismeretségeket, barátságokat köthetünk a világhálón, személytelenül is oszthatjuk az észt (lásd. trollok) olykor nagyon trágár módon. A világháló kérve és kéretlenül lehetőséget ad arra, hogy véleményt formáljunk bármiről és bármikor. Sok jó oldala van ennek, csak nem mindegy ki, miként használja.
Tagadhatatlan, hogy az extrovertált emberek a világhálón is otthon érzik magukat. Valószínűleg ők nem is érzik magukat annyira magányosnak. Mi többiek viszont igen, mert nem tudjuk megerőszakolni természetünk annyira, hogy képesekké váljunk a csevegésre boldog boldogtalannal. Akkor sem, ha pedig nagyon vágynánk a barátságkötésre, bizonyos emberekkel, hogy aztán átültethessük őket a való világba.
