Fogadjátok szeretettel Miriam történetét:
17 éven át éltem erősen molett alkattal. Aztán akarattal és kitartással, na meg persze életmódváltással, lefogytam. Ennek sok éve már, de az első 8 évben kísértett a kövér énem a tükörben. Persze tudtam, hogy fogytam, de rettegtem, hogy visszahízok, így továbbra is fekete ruhákat viseltem, mint azelőtt, s félrehúzódtam a vékony, csinos nők útjából. Ezért aztán bizton állítom, a „karcsúság” nem oldja meg a lelki problémákat, s nem lesz az embernek egy csapásra önbizalma.
Én ugyanis azt hittem, ha vékony leszek, el tudom majd fogadni és szeretni magam azonnal. Ez nem történt meg, mert hiába lettem 40 kilógrammal kevesebb, a testemen ugyanolyan hibákat láttam és az alakomon sem érzékeltem változásokat. Mantráztam tovább bőszen a vastag a combom, narancsbőrös és ronda vagyok szitkaimat magamnak. Csak három év után jutottam oda, hogy elhiggyem a fogyásom tartós (hiszen mindent megteszek érte, hogy az legyen), s fel kellene húznom végre egy szoknyát, akkor is, ha csúnya vagyok.
A szoknya, mint használható ruhadarab nem lógott szekrényemben. Ellenség volt, akivel eszem ágában sem volt békét kötni. Párom unszolására aztán mégis vettem egy egyszerű darabot. Azzal az alkuval, hogy én megpróbálom viselni, de csak akkor, ha velem van. Nagyon esetlennek, s rendkívül röhejesnek éreztem magam. Aztán sok gyakorlást követően eljutottam odáig, hogy tudtam természetesen viselni, s egyedül is kimenni benne az utcára.
Ez volt három év után az első komolyabb fejlődés a lelkemben, ami új élménnyel töltött fel. Kezdtem végre elhinni, hogy tényleg 40 kilógrammal vagyok kevesebb! Így telt el még két év, míg nem lett egy új férfi barátom. Miután egész életemben zömmel férfi barátaim voltak/vannak, gondoltam szereztem még egyet. Eszembe se jutott, hogy alanyt lát bennem flörthöz/ kapcsolathoz/ szexhez.
9 hónapon át jó barátnak is tűnt. Ám a tízedik hónapban megcsókolt, majd viszonyunk lett, és én botor, szerelmes lettem belé. 2 hónap után dobott, ahogy azt egy elhasznált zsebkendőhöz illik. „Nem tudok irántad semmit érezni”- mondta ő, ami azt jelentette számomra, hogy sosem érdekeltem, ő csak egy vonzó testet látott, ezért játszotta el a jó barátot. Addig a pillanatig csak másoktól hallottam ilyen történetet, azt hittem velem ilyen nem eshet meg.
Kemény tapasztalat volt, s lelkileg meg is viselt. Újra gyűlölni kezdtem testem, s persze önbizalmam is elveszett. Még kevésbé tartottam magam valamire, mint korábban. Ráadásul tévképzeteim számai is megnőtt, mert a kövér énem újra feltűnt a tükörben, pedig összesen 50 kg voltam. Nem is tudtam egy idő után tükörbe nézni már. Rettenetesen szégyelltem magam azért, hogy hagytam magam megvezetni.
Persze voltak tiszta pillanatok is, mikor tudtam vékony vagyok, a fejemben vannak gondok, de tartósan nem maradt fent az e féle tiszta pillanat. Nehezen értettem meg, már nem vagyok olyan, mint régen, még ha a tükörben vissza is tér a régi énem és alakom. A lelkemben volt zűr, nem a testemben. Aztán rájöttem: Azzá váltam, amit mások akartak látni bennem, azért, hogy elfogadjanak.
Küzdöttem, hogy a valódi énem lássam a tükörben, de úgy éreztem az elmém ezt nem engedi meg. Pedig akkora már kétségbeesetten akartam magam megszeretni és elfogadni, mindennel együtt. Mégsem ment, mert a negatív tapasztalat hatására még annyi önbizalmam sem volt, mint amekkora kövéren volt. Hiába maradtam vékony, sportoltam és olvastam egy nagy rakás önsegítő könyvet, semmi sem hatott.
Ezen az sem javított, hogy egyre csak izomagyú férfiak zsongtak körül. Volt köztük értelmesebb is, de nem mertem kockáztatni. Némelyikük úgy viselkedett velem, mintha egy cicababa lennék. Na, nem azért, mert hasonlítok az ilyen típusúakra (semmi sminket, ékszert nem viselek, és normál edzőruhában járok edzeni), mégis azt remélték, felületes vagyok, és könnyen el lehet „csábítani” egy numerára.
Világ életemben úgy éreztem láthatatlan vagyok. Sosem akartam kitűnni környezetemből, mindig a beolvadásra törekedtem. Az, hogy kívül nem látszott milyen harcon vagyok túl testemmel és lelkemmel, mindenféle embert vonzott hozzám. Nekem pedig beletelt 8 évembe, mire megtanultam, hogy mindenki a külsőség alapján ítél első körben, s van, aki mindig azon a szinten marad egyes emberekkel, valamilyen okból.
Lett egy párom, aki ismert kövéren és már akkor is szeretett. Nem a súlyom, a kinézetem érdekli, hanem az, hogy milyen a lelkem. Küzdött velem, azért, hogy elfogadjam és lássam magam úgy, ahogy ő teszi. Most már egyre kevesebbet tér vissza a kövér alakom a tükörbe, de ha jön is, tudok vele beszélni, hogy eltűnjön. Sokáig nap, mint nap álltam a mérlegre. Rettegtem, hogy visszahízok és olyan leszek, mint régen. Még mindig, hetente egyszer ellenőrzöm a súlyom. De most már eljutottam oda, hogy tudom, nem a súly, nem a külső határozza meg azt, hogy szeretem-e önmagam, hanem a lelkem állapota.
