Lelki bajok: Az elismeréséhség

Hajlamosak vagyunk önmagunkat leértékelni. Azért, mert mindig másokhoz hasonlítjuk magunkat, s nem azt nézzük, mi hozható ki belőlünk. Ezért elérhetetlen álmokat és ideákat kergetünk. Mindez azért, mert nem kaptuk meg azt a fajta elismerést eredményeinkért és küllemünkért, amelyekre pedig olyan nagyon vágytunk.

Már egészen kicsi gyermekként felfedezzük, hogy vannak, akiknek könnyebb az élete. A szőke kislánytól mindenki el van ájulva, s a matek zsenivel is folyton példálóznak nekünk a tanáraink és a szüleink. Saját korosztályunkból, osztálytársaink és barátaink közül állítanak elénk példákat. Arra, hogy mennyivel jobbak, okosabbak, szebbek nálunk, s ideje lenne hozzájuk felzárkóznunk.

A sok összehasonlítás másokkal egy idő után aztán egy üzenetté válik. Más szavakkal, de azt sugallják nekünk, hogy „Nem vagyunk elég jók.” Ez pedig fájdalmas, mert úgy érezzük szüleink és tanáraink csalódtak és csalódnak folyton abban a hétköznapi testben és elmében, amit számunkra rendeltek a gének. Ezért aztán egy elkeseredett és kilátástalan csatába kezdünk, hogy bebizonyítsuk, mi is megérdemeljük az elismerést, a dicséretet, szeretet.

Persze minden kísérlet, ami azt próbálja erőltetni, hogy olyanok legyünk, amilyenek nem vagyunk, kudarcra van ítélve.

Az éveken át tartó folyamatos bukás és hadakozás, egy idő után determinál minket egy szintre. Például úgy, hogy felnőtt korunkban is folyton kevesebbre tartjuk magunkat mindenkinél, akkor is, ha erre már senki nem figyelmeztet. Előre tudni véljük, hogy a csinos kolléganőnket a főnök, akkor is megdicséri, ha nem végez jó munkát, minket ugyanazért elmarasztal majd.

Szerelmi kapcsolatainkban is elkövetjük ugyanezeket a hibákat. Azt hisszük, hogy párunkat csak egy fatális tévedésnek köszönhetjük. Nem vette észre, hogy mennyire nem vagyunk okosak és szépek, s éppen ezért rettegünk, hogy egy nap úgy kel fel, hogy erre egy pillantás alatt jön rá és elhagy minket. Ezért aztán mind a munkahelyen, mind a magánéletben igyekszünk olyan elvárásoknak megfelelni, amiket lehet, soha senki nem támasztott velünk szemben.

Csak egy gyermeki lélek visszamaradt gondolatai dolgoznak még elménkben, fájó emlékek formájában, amelyek nem hagyják, hogy önmagunk legyünk.

Tökéletességre törekszünk, persze teljesen reménytelenül. Nincs olyan, aki mind külsőleg, mind belsőleg tökéletes, s ez jól is van így. Az egyetlen, ami a társainktól elkülönít minket az az önmagunk elfogadásának hiánya. Azért, mert úgy éreztük gyermekkorunkban nem tudtak kibékülni szüleink azzal, akik vagyunk, s ezért nekünk sincs jogunk ehhez.

Az vált valósággá számunkra, hogy nem érdemeljük meg a szeretetet, mert nem vagyunk olyan okosak és szépek, mint társaink. Ezért tévesen azt könyveltük el magunkban, hogy a szeretet feltételekhez kötött. Így aztán másokat sem tudunk elfogadni, és szeretni igazán. Ők sem minket, mert mindig azt kapjuk vissza, amit rátükrözünk a világra magunkból.

Az egyetlen, ami eltávolít attól, akik vagyunk, az maga a félelem. Félelem attól, hogy ha nem felelünk meg elvárásoknak, akkor senki nem marad velünk. Félünk, ha elkezdjük szeretni magunkat, túllövünk a célon. Félünk jól érezni magunkat a bőrünkben is, mert rettegünk, hogy valaki elénk áll és azt mondja: „Ezt mégis, hogy mered, hogy gondolod?”

Azok, akik egész gyermekkorukat úgy élték meg, hogy folyamatosan kudarcot vallottak, mind szellemi teljesítményükkel, hol testi megjelenésükkel, komoly terhet cipelnek magukkal. Hiányzik belőlük az önelfogadás és az önszeretet képessége. Alapvető kisebbrendűséggel küzdenek, mert arra lettek nevelve, hogy lebecsüljék képességeiket. Mindenkinek fontos, hogy feltétlen szeretet tapasztaljon életében, s ez alól ők sem kivételek. Éppen ezért fontos elengedni a múltat, és megbékélni azzal, akik vagyunk.

A legelfogadóbb emberek egy erőteljes szeretetet és szolidaritást tapasztalnak életükben azért, mert ők elfogadták és szeretik magukat hibáikkal együtt. Nem mérgezi lelkük félelem, amely meggátolná őket, céljaik elérésében. Fontos, hogy feloldozzuk magunkat ártó gondolataink alól. Meg kell érteni egyszer és mindenkorra, hogy Elég jók vagyunk, úgy, ahogy vagyunk, s ehhez csak nekünk elismerni eredményeinket és önmagunkat.