Túlérzékenynek lenni, nem betegség. Sokkal inkább egy velünk született tulajdonság, amely előnyökkel és hátrányokkal is jár együtt. Aki túlérzékeny, kicsit mélyebben és többet érzékel a világból, az emberekből, mint a többiek. De ettől nem leszünk különlegesebbek, csak kicsit eltérőbbek, akiknek néha kellemetlenséget okoz az, hogy képtelenek vagyunk érzelmeinket kontroll alatt tartani.
Aki túlérzékeny, azt már gyermekkorában szembesítik társai és szülei, saját érzékenységével. Gyermekkorom óta sokszor és sokaktól kaptam meg azt, hogy „minden túl komolyan veszek, mindent a szívemre veszek”. Ha te is hozzám hasonló cipőben jársz, tudod, hogy mennyire szerettem volna mindent könnyedén venni és nevetni a rossz tréfákon. Érzékenynek lenni, ugyanolyan, mint mikor valaki barna szemmel születik, nem lehet rajta változtatni, vagyis egy túlérzékeny ember nem tudja érzelmeit véka alá rejteni.
Az iménti példából kitűnik, hogy az, aki túlérzékeny, ösztönösen letapogatja, átveszi és átéli mások érzelmeit. Így mikor haragudtak rám érzékenységemért, átéreztem és átvettem haragjukat, s azt magamra irányítottam. Szerencsére, azért ennek fordítottja is igaz. Ha vidám emberrel találkozom, akkor az ő öröme ragad rám, ami egy depis napon, kifejezetten hasznos.
Az érzelmek ebből kifolyólag hatványozódnak és összekavarodnak bennem, ha olyan helyen vagyok, ahol nagy a tömeg. Egy túlérzékeny nehezen viseli a hipermarketeket, a sportklubokat, a reptereket. Előfordul, hogy fulladásos rohamot vált ki belőlünk, ha olyan helyen vagyunk sokáig, ahol tömeg van. A túl sok inger egyszerre izgatja fel minden érzékszervünket, ezért csak a tömeg szélén bírunk megállni, akkor is, ha kedvenc zenekarunk koncertjére megyünk.
A negatív cselekményű filmek, híradások, könyvek sokszor váltanak ki fizikai fájdalmat bennünk. Túlságosan nagy a beleélő képességünk mindabba, ami megfogja érzékeink, s ezért lehetőség szerint az ilyen negatív média tartalmakat kerüljük. Igaz, ugyanígy a pozitív történetek, könyvek, versek, zenék is megfogják érzékeink. A szép sorok és hangok intenzív örömöt váltanak ki belőlünk, aminek viszont az a veszélye, hogy a valóságos történésekből kiragad minket (hajlamosak vagyunk álomvilágba ringatni magunkat).
Persze mint mindennek, a túlérzékenységnek is van jó oldala. Ilyen az is, hogy azok, akik közel állnak hozzánk, bizalommal fordulnak felénk, hogy kiöntsék a lelkük. Jó hallgatóság vagyunk, mondhatni a vérünkben van, hogy figyeljünk a másik emberre, hiszen megértjük és átéljük örömük és bánatuk. Teljes figyelmünket arra tudjuk fordítani, aki hozzánk fordul, s ezt sokan értékelik.
Igaz ez azért is van, mert eleve erős intuíciókkal rendelkezünk. Természetünkből fakadóan ráérzünk dolgokra jóval azelőtt, mielőtt még kimondásra kerülne. Van egy radarrendszerünk, amely felhívja figyelmünk olyan történésekre, amelyek olyanokkal történnek, akik fontosak számunkra. Legyen jó vagy rossz a történés szerettünkkel, mi is átéljük már akkor, amikor az vele történik.
Miután ennyi behatás ér minket, számunkra a természetben lenni, mindennél fontosabb. A természet ugyanis a nyugalmunk visszaállításának fontos színtere. Különösen a vízparton, és a hegyvidékeken érezzük magunkat elemünkben. A nyugalom a béke és harmónia, amely egy naplementében, egy vízesésben, egy hegyormon elkap minket, elhozza számunkra a megnyugvást érzelmi túltelítettségünk után. Nem véletlen, hogy sok túlérzékeny különös ösztönzést érez arra, hogy a természetbe meneküljön. Nekünk ugyanis ahhoz, hogy kiszakadjon belőlünk minden érzelem, amivel túltelítődtünk, csak a természet és a csend hozza el az egyensúlyt, amiből nap, mint nap kibillenünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: