Egyre több magyar él külföldön, ami azt jelenti, hogy folyamatosan idegen nyelvet használ. Egyre többen tudják, milyen érzés az, mikor az anyanyelv másodlagossá válik. Sokan értik azt, hogy milyen mostoha érzés az, mikor nem tudjuk érzéseinket úgy visszaadni más nyelven, mint a sajátunkon. Hogy olykor mennyire „skizoid” jelenség az, mikor egyszerre van meg fejünkben a saját identitásunk, amely anyanyelvükkel együtt alakult ki, s egy hozzá hasonlóra építhető gondolkodásmódra való törekvés, amit plusz egy, vagy több nyelv ismeretében alakítunk ki, az adott népek gondolkodásmódjához.
Sokáig „küzdöttem” külföldön töltött éveim alatt, hogyan fordítsam le más nyelvre, mit jelent magyarnak lenni. S mikor többféle nemzetiségű barátom lett, (mert egy nemzetközi cégnek dolgoztam) még inkább bántott, hogy nem tudom pontosan kifejezni érzéseim. Persze itt nem a nyelv ismeretének hiányára gondolok (az is megérne egy külön írást, mert találkoztam ilyennel is, de most nem erről van szó).
Én arra gondolok, mikor egy ideig azon igyekszik az ember, hogy úgy beszéljen idegen nyelven is, mintha az a sajátja lenne. Elvégre, ha beszélünk más nyelvet, miért ne lehetne úgy beszélni, mintha otthon lennénk, nem?
Elvetélt kísérlet ez, hamar rájön az ember. Olyan próba, mint mikor valaki be akarja mutatni az anyaságot valaki olyannak, akinek még nincs gyermeke. Csak körvonalaiban lehet felvázolni erről dolgokat, de magát egy egész identitást (jelen esetben a magyart) nem lehet áttranszformálni egy másik nyelvbe. Akármilyen sokszínűen és ékesszólóan is beszél valaki idegen nyelvet, egy egész nemzet múltját, jelenét és magatartásunk miértjeit, nem lehet lefordítani teljesen, ahhoz meg kell tanulni a nyelvünk.
Angol nyelven dolgoztam, így egy köztes nyelvet beszéltem a holland, francia, belga, norvég kollégákkal. Egymás között hidat építettünk fel, bár egyikünk se beszélt a saját nyelvén a másikkal. Hollandiában éltem, így egy idő után, hollandul is tanultam. S el kell mondanom, hogy abban a pillanatban, ahogy a magánéletben hollandul kezdtem kommunikálni a holland barátaimmal, egészen más alapokra kezdett helyeződni a kapcsolatunk.
Nemrégiben kijött egy tanulmány arról, hogyha idegen nyelven vagyunk aktívak, akkor nem tudunk érzelmi alapú döntéseket hozni, vagyis csak a racionális elménk a domináns. Ez fals állításnak tűnik, mert akkor nem tudnánk barátságokat és szerelmeket szőni más nyelvi kultúrából származó emberekkel. Én, a magam részéről úgy vettem észre, hogy a külföldi barátaim körében felerősödnek intuitív képességeim. Megtanultam még jobban odafigyelni az emberek rezdüléseire, s a szavak mögött bujkáló érzelmi töltetre.
Goethe azt mondja: „Aki nem ismer nyelveket, nem tud semmit a magáéról.” Ennek a gondolatának értelmére külföldön töltött éveim alatt jöttem rá. Azért is, mert előtte ez annyira nagyképűnek és fellengzősnek tűnt, hogy szinte megvetettem érte. Ám mikor a második év végére értem (nem beszélve az utána következő még hatról) külföldön, már jobban értettem mire gondolhatott.
Mikor más nyelveken (is) vagyunk aktívak, paradox módon, közelebb kerülünk saját nyelvünkhöz is. Ráeszmélünk, mennyire sokszínű és sokat kifejező lehet, egy-egy kifejezés, vagy egy közmondás, s ahhoz képest, milyen szegényes egy másik nyelv kifejezésmódjának tárháza. Persze ez fordítva is igaz, mert vannak idegen nyelvű kifejezések, amiket nem lehet lefordítani magyarra. Ez így normális, mert mind más és más kultúrából származunk, így van, amit csak körülírni tudunk, de pontosan lefordítani nem.
Külföldön töltött éveim alatt sok idegen nyelvű könyvet olvastam (könyvmoly vagyok, bevallom). S mikor magyar szerzők lefordított könyveivel találkoztam, nem tudtam ellenállni, muszáj volt egy-két klasszikust megvenni és egy másik nyelven is elolvasni. Ilyen volt Karinthy egyik remekműve Az utazás a koponyám körül, ami hollandul, teljesen nem adta vissza az eredeti élményt. Bár nagyon jó lett a fordítás, de hiányérzetem maradt, mert magyarul olvasni ugyanazt, egészen más érzés volt.
Akkoriban kezdtem el itthon jártamban újra előkaparni a szülői házból a régi magyar könyveimet. S meg kell mondanom, soha nem okozott akkora élvezetet magyar irodalmat olvasni, mint akkor és még azóta is. (Pedig imádtam és imádom is a magyar irodalmat mindennél jobban.) Minden vers, minden regény, új értelmet nyert. Azért, mert valahogy jobban ráéreztem, átéltem, s talán közelebb is kerültem akkor ahhoz, milyen fontos is számomra magyar irodalom. (Hiszen abban benne van mindaz, ami minket, magyarokat évszázadok óta jellemez.)
Tagadhatatlan tény, hogy mikor az ember más nyelveken aktív az anyanyelvén kívül, annak sok előnye van. Általuk nagyobb rálátást kapunk egy adott nyelvi közeg kultúrájára, s talán tágul is a szemléletmódunk, hiszen a sok különböző nyelv, sok különböző gondolkodásmódot is takar az életről, a politikáról, az emberi kapcsolatokról vagy az érzésekről.
Mégis minden nyelvnek meg van a maga korlátja, ami mind gondolkodásmódban, mind érzelmeink kifejezésében tetten érhető. Én hálás vagyok a sorsnak, hogy, magyarnak születtem, mégis külföldön is élhettem, mert jobban megértettem mennyire szép is a mi anyanyelvünk, és, hogy az, a maga sokszínűségével mekkora jelentőséggel is bír valójában önmagam kifejezésében.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: