Egy szülő érzelmi és fizikai távolsága károkat okoz a gyermekben. Főként akkor, ha az anya még el is hagyja gyermekét, mert akkor aztán meg is bélyegzi azt egy életre. A gyermek nem lesz képes biztonsággal kötődni senkihez. Azért, mert az elsődleges szülő (gondozó) nem biztosította számára azokat az alapokat, ahol meg tudott volna tanulni bízni az emberekben.
Az életünket a bizalom kérdése hatja át. Elemi szükséglet, hogy megtanuljunk magunkban és másokban bízni. Ha mindez nem megy, akkor emberi kapcsolataink nehézkesek lesznek, s saját életünket is megkeserítjük folyamatos kételkedő magatartásunkkal. Szorongás övezi majd kapcsolatainkat, mert folyton árgus szemmel figyeljük, ki, mikor fog minket elhagyni, akit nagy nehezen a szívünkbe fogadtunk.
Kisgyermekként sosem éreztem, hogy anyám szeret. Meg is mondtam neki, aki azt felelte rá, hogy pedig éreznem kell(ene). Nem éreztem, aztán ki is lépett az életemből. Néhány évre eltűnt, majd egyszer csak visszajött látogatóba egy-két hétre (külföldön dolgozott akkoriban és a vízumot meg kellett újítani), hogy aztán megint elmenjen.
Kamasz éveim azzal teltek, hogy ki-be járkált az életemben. Mindig el akartam hinni, hogy velem marad, (mentségére legyen mondva, ezt sosem állította) de mikor végül egy rólam való lemondó nyilatkozatot is írt, hogy ne kelljen utánam gyerektartás fizetni, megtörtem. Úgy éreztem papírom van arról, hogy nem lehet engem szeretni.
Ennek persze meg lett az eredménye, mert életem első szerelmét, a végletekig üldöztem szorongó kötődésemmel. Állandóan attól féltem, hogy elhagy, megcsal, elárul, s, hogy csak hazudja a szerelmét irántam. 7 éven át voltunk együtt, szóval mindez fals gondolatnak bizonyult. Hatására elkezdtem egy kicsit jobban bízni az emberekben (szeretteimben/barátaimban) és azt is kezdtem elhinni, hogy igenis lehet engem szeretni.
Az élet úgy hozta, hogy (+15 éve) egymás legjobb barátai vagyunk. Miután ilyen szépen tudtuk transzformálni kapcsolatunk, úgy hittem helyre tudom állítani az anyám és köztem lévő sérült kötelekét. Keresni kezdtem, írtam neki, erősködtem, hogy felejtsük el a múltat, kezdjünk tiszta lappal mindent újra. Néhány évembe telt, de végül anyám is akarta ezt tiszta szívből.
Egy pár éve már úgy néz ki, távolságtartással ugyan, de jól ki jövünk egymással. Sosem leszünk igazán anya és lánya, inkább barátnők, de ez nem baj. Szeretjük egymást, úgy, ahogyan képesek vagyunk arra. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nincsenek kétségeim, de nagy utat jártunk be azóta.
A szorongási szintem azóta csökkent, igaz, ehhez neki nem sok köze van. Sokkal inkább legjobb barátomnak tartozom érte hálával, aki arra az anyámra emlékeztetett, aki még nem hagyott el. Utána következett egy-két olyan kapcsolat, ahol érzelmileg elérhetetlen férfiakkal volt dolgom. Tudat alatt végig jártam az anyámmal való kapcsolatom fázisait velük, s ma már olyan párom van, akiről nem gondolom, hogy elhagy, megcsal, vagy érzelmileg távolságtartó velem. (Igaz, a bizalom felépítéséhez évek kellettek vele is, de már sokkal egészségesebb lelkű lányt kapott.)
Azok, akik kötődési rendellenességgel küzdenek, olykor kusza utak után tanulnak meg bízni magukban és másokban. Az alaptermészetem mindig bizalmatlan lesz, de ezt már jó ideje tudom kezelni és háttérbe tenni, persze sosem lesz belőlem az a vakon bízni tudó fajta. Néhány sebet be kellett gyűjtenem érte, hogy megtanuljam, mikor érdemes és mikor nem, bízni magamban és másokban.
Az egyik ilyen lecke az volt, mikor megértettem, hogy azért szerettem bele rendre olyanba, aki valamilyen módon anyámra emlékeztetett, mert az anyámmal való (érzelmi) kapcsolatomat rekonstruáltam.
Az emberi természet már csak olyan, hogy folyton gyógyulási lehetőséget keres. Nevezhetjük ezt karmának, vagy önbeteljesítő sorsnak, de a lényeg az, hogy tudat alatt, mindig keressük az alkalmat arra, hogy megjavítsuk (felülírjuk) az elromlott érzelmi mintákat magunkban.
Sajnos e helyett sokan csak odáig jutnak el, hogy bevonzanak olyan embereket az életükbe, akikkel ugyanazokat a traumákat el lehet játszani. Ez pedig baj, mert a nélkül, hogy ezt felismernék, sosem fogják érzelmi sebeik begyógyítani.
Nekem szerencsém volt, felismertem a mintákat. Persze beletelt némi időbe, mire tudtam változtatni a szorongással teli kötődéses kapcsolataimon. Ennek egyik lépése volt, hogy próbáltam megérteni anyám kilépését az életemből. Második, hogy beleképzeltem magam a bőrébe, s megértettem tettei okait. Nem haragudtam rá többé, de nem is sajnáltam. Egy esendő embert láttam csak, akinek meg voltak a maga érzelmi sérülései. Éppen ezért én hiába vártam valaki olyantól, hogy szeressen, aki akkor még magát sem tudta szeretni…
Az élet mindig megadja a lehetőséget ahhoz, hogy begyógyítsuk érzelmi sérüléseink. Csak rajtunk áll, hogy élünk-e ezzel, észre tudjuk e venni azokat, amikor éppen újrajátsszuk a magunk traumáit. Engem az első szerelemből legjobb baráttá avanzsáló barátom megtanított rá, hogy van, akiben lehet bízni. S a párom is, mert rá mindig számíthatok, s tudom, hogy sosem tenne velem olyat, ami engem megsebez.
Nem tudom legjobb barátomnak és páromnak eléggé meghálálni, mindazt, amit tőlük megtanultam magamról és a bizalomról. Egyikükkel kezdődött az én lelki gyógyulásom, másikjukkal a bizalom és egészséges kötődés elsajátítása. Nekik és magamnak tartozom azzal, hogy igyekszem szeretni és bízni a szeretteimben. Főként azokban, akik addig „küzdöttek velem”, míg be nem engedtem őket a szívembe szorongás nélkül.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: