Sosem értettem és nem is tudtam elfogadni, ha egy emberen azt vettem észre, hogy a fogyatékkal és a „mássággal” élőkre ferde szemmel tekint. Szívből gyűlölöm a megbélyegzést, a szívtelenséget, na meg a szánakozás különböző formáit, amely mind abból fakad, hogy valamit az egyén nem tud és nem is akar megismerni. Félünk az ismeretlentől, ezért vannak, akik úgy hiszik, a fogyatékkal élők és homoszexuálisok, Isten félresikerült teremtényei. Persze egy olyan embert, akihez foghatóval még nem találkoztunk, mindig könnyebb megbélyegezni, mint venni a fáradtságot, hogy megismerjük…
Két és fél éves voltam, mikor óvodába kerültem. Óvódám a down-kórosok bentlakásos iskolája mellett volt található, így igen korán találkoztam down- szindrómás gyerekekkel. A két intézménnyel szemben egy óriási játszótér volt, ezért sokat jártunk ki mi is, és a down-kóros gyerekek is egy időben oda. Volt, aki össze tudott egy-két gyerekkel barátkozni, volt, aki nem, volt, aki megijedt tőlük elsőre, mások inkább kerülték őket.
Én gyorsan összebarátkoztam két gyerekkel is, Virággal és Janikával, akik akkor kb. 6-8 évesek lehettek. Felváltva hintáztattuk egymást, kergetőztünk, sőt, még mászókáztunk is. Hónapokon át semmi baj nem történt, a tanárok és óvónők, mindig odafigyeltek ránk. Aztán egy napon Janika nagyon beleélte magát a játékba és olyan erővel lökte egyik társunk hintáját, hogy az végül kiesett belőle.
Soha többet nem engedtek közösen ki a játszótérre minket eztán, pedig az óvodás társamnak nem lett komolyabb baja, sőt, ő volt a hibás, mert nem kapcsolta be a hintán a láncot. De persze a szülei óriási patáliát csaptak, s ez lett a megoldás.
Akárhogy is, onnantól kezdve mindig csak egymás után járhattunk ki a játszótérre. Sokáig integettünk egymásnak Virággal és Janikával mikor így találkoztunk, aztán én mentem iskolába. Mikor már egyedül is járhattam iskolába, egy párszor elsétáltam az intézmény előtt. Reméltem, hogy az ablakon keresztül megláthatom barátaim, de sosem láttam őket többé…
A velük való barátság aztán mégis meghatározó lett számomra. Mert valami olyat tanítottak meg nekem, amely azóta is elkísér, találkozzam bármilyen emberrel. Ők voltak az elsők, akiket közel engedtem magamhoz, a családom után. Akkor még nem tudtam, de ma már igen, hogy ők voltak a legelső barátaim, akiket feltétel nélkül szerettem és elfogadtam.
14 éves koromban aztán lett egy fiú barátom. Rolandról mindenki sejtetette, hogy meleg, de ő még nem tudta, hogy az. A gólyabálon a Csárdáskirálynőből énekelt, s egy 800 fős iskola fele onnantól kezdve rászállt. Én és két másik barátnőm maradtunk mellette, mert hónapokig olyan inzultációknak volt kitéve, hogy az utcára se merte a lábát egyedül kitenni.
Két év útkeresés kellett neki, mire eljutott oda, hogy magának és nekem bevallja másságát. Ismertem párjait, eljátszottam szülei előtt a barátnő szerepét, hogy ne bántsák, ő pedig megtanított rá, milyennek kellene lennie egy igazi nőnek. Apám és anyám ki volt rajtam akadva, hogyan lehet egy meleg fiú barátom. Én meg rajtuk voltam kiakadva, hogy mi ebben a furcsa, én nem látom…
Az életem valamiképpen mindig úgy alakult, hogy az elfogadásra tanított. Hálás vagyok ezért, mert az elfogadás sokunknak okoz gondot, de nekem az élet mindig tálcán hozta elém a leckéket, amelyekből sokat tanulhattam a világról, az emberekről, a „másságról”. Éppen ezért, mikor egyik legjobb barátaim kisfiát segíthettem a fejlődésben előre, szívből hálás voltam a sorsnak. Ábel életem legszebb ajándéka, hiszen őt a születése óta ismerem, s nyomon követem, s általa tanulom milyen csodálatos egy autista szemüvegén keresztül tekinteni a világra.
Hiszem, hogy azért használunk bélyegeket, mert nem értjük mások életét és jellemét. Téveszméink vannak, s mikor bele is helyezkedünk például egy autista gyermek szülőjének cipőjébe, a gátak, a problémák lebegnek lelki szemünk előtt, nem pedig egy szeretetteljes gyermeki lélek, amelynek része az autizmus is, de nem az egésze.
Ismervén saját korlátainkat, úgy gondoljuk az emberek egy része, aki vállalja a fogyatékkal élő gyermeke gondozását, vagy éppen felvállalja másságát, önmagát taszítja nehéz helyzetbe. Legtöbbször ezt azért véljük így, mert nem tudjuk magunkat hasonló helyzetbe elképzelni, s ahelyett, hogy őszintén elismernénk ezen emberek lelki erejét és mérhetetlen szeretetről árulkodó tetteit, inkább értetlenkedünk, szánakozunk felettük.
Pedig elfogadni mindent és mindenkit annak, ami, és aki, az egyik legfontosabb lecke életünkben. Nézzünk körül a világban, miféle katasztrófákat idézett elő a meg nem értés, a tagadás, a félelem és a gyűlölet! A megismerésen keresztül vezetne az út az elfogadáshoz, de ehhez szembe kell néznünk és le kell küzdenünk félelmeinket. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha elismerjük, elfogadjuk és tiszteletben tartjuk, hogy mind egyedinek születtünk erre a világra.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: