Nemrégiben kijött egy tanulmány, amely azt taglalja, hogy az agy a negatív tapasztalatokból nyert információkat értékesebbnek tartja, mint a pozitív tapasztalatokat. Ezért vannak negatív gondolkodású emberek is, akik több figyelmet fordítanak a rosszra, mint a jóra. Én is közéjük tartozom, mert a negatív történések és gondolatok jobban ösztökélnek a fejlődésre a változtatásra, mint a pozitívak. Barátaim ezért örök pesszimistának tartanak, miközben én magamat sokkal inkább realistának látom.
Persze ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnék pozitív tapasztalatokat gyűjteni. Nagyon is szeretnék, csak éppen nem tudok velük mindig mit kezdeni. Nem merek örülni egy-egy sikernek, képtelen vagyok elismerni magam. Persze ennek és a negatív gondolkodásomnak is az az oka, hogy életem determinált egy szintre, amire mostanában kezdtem felfigyelni.
Az én szüleim sohasem dicsértek meg, ha jó jegyet vittem haza, vagy nyertem egy versenyen, ezek természetes dolgok voltak. Bezzeg, ha rosszul teljesítettem, akkor kaptam a fejemre, olykor szó szerint, olykor „csak” úgy, hogy megvetéssel néztek rám, leszóltak, napokig átnéztek rajtam. Hamar megtanultam, ha azt akarom, hogy elismerjenek, akkor jobb, ha igyekszem, mert különben nem fogom megkapni a békét magam körül. Igaz, így sem, úgy sem figyeltek rám, de ha rosszul csináltam valamit, azt mindig valamilyen látható módon lereagálták, így számomra a negatív tett/eredmény mégis pozitív utócsengést kapott.
Bár nem ismerték el érdemeimet és csak negatív módon ösztökéltek, mégis úgy éreztem (vagy legalábbis azt akartam hinni) a javamat akarják. Azt, hogy nem jó módszert választottak, nem tudtam akkor még megítélni, ők is azt adták, amit kaptak korábban a saját szüleiktől. Én a tőlem telhetőt megtettem, hogy fejlődni tudjak, csak sokkal bizonytalanabb lettem magamban, mint mások. „Mi van, ha tényleg nem vagyok jó semmiben?”- kérdeztem magamtól számtalan alkalommal.
Mindig szorgalmas voltam, én voltam az a gyerek, akire azért szóltak rá, hogy menjen ki játszani, ne tanuljon folyton, de én sosem voltam elégedett teljesítményemmel, ezért addig nem keltem fel az íróasztalom mellől, amíg meg nem tanultam mindent. Mindig úgy éreztem, nem vagyok elég okos, ezért muszáj sokat tanulnom, máskülönben nem érek el az életben semmit sem. Szerettem volna, ha egyszer megdicsérnek azért, amit csinálok, de ez nem volt az én családom stílusa. Tudom, sokan vagyunk az enyémhez hasonló családból, így azt hiszem a negatív szemléletmód ezért is harapózott el ennyire hazánkban.
Akárhogy is, az biztos, hogy a negatív hírek, kritikák, filmek, játékok és viselkedésformák több figyelmet kapnak, mint a pozitív történések. Ezért aztán nem is meglepő, hogy azt a konzekvenciát vonjuk le, hogy a negatív tapasztalatokból többet tanulhatunk, ez pedig fontos nekünk. Akkor is, ha ezzel nem vagyunk tisztában, nem tudatosan csináljuk. Csak keressük a nehezebb utat és görgetjük a negatív és fájdalmas gondolatokat elménkben, mert azt reméljük, azokból több értékes információt nyerünk.
Egy másik tanulmány is kijött nemrég, amely azt taglalja, hogy a negatív érzéseinknek több figyelmet szentelünk, mint a pozitívoknak. Ez pedig baj, mert ha nincs egyensúly, akkor nem tudjuk a kétféle érzelmi beállítottságot jól kezelni. Hiába ismerjük a sötétséget, ha nem ismerjük a fényt, és nem is tudjuk, hogyan kezeljük a jó érzéseket magunkban. Ezért nem tudok én sem örülni a sikereimnek, mert attól félek, azt nem tudom majd a helyén kezelni…
Általánosan elfogadott nézet, hogy „Erős emberrel, nem találkozunk, egyszerű ösvényen.” Ha körülnézünk a világban, akkor láthatjuk, hogy a legerősebb az, aki tanul a hibákból, helyén kezeli a kritikákat, de mégis képes a sikereit is ünnepelni. Éppen ezért, ha csak a negatív történéseket tudjuk értékelni, az az jelenti, hogy nem tudunk a jó dolgoknak örülni. Azért, mert mindig csak a negatív tapasztalatokat keressük, csak a negatív gondolatokat kultiváljuk, s nem vesszük észre, hogy a pozitív tapasztalatok és gondolatok is ott vannak mellettük.
Ez pedig baj, mert lehet, hogy a negatív tapasztalatokból többet tanulhatunk, de minek a sok tanulás, ha aztán nem tudunk örülni a jó dolgoknak? Igen, ismernünk kell a sötétséget is, hogy tudjunk örülni a világosságnak, na de ha csak az egyikre figyelünk, akkor nincs teljes képünk mindenről, ami minket körülvesz.
Éppen ezért csak annyi teret adjunk a rossz tapasztalatoknak, amennyit feltétlenül muszáj a fejlődésünkhöz. Semmiképpen ne tartsuk azokat magunkban tovább, mert az már csak rombolja lelkünket és gátolja majd fejlődésünket is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: