Vannak emberek, kiknek vonásait elhomályosítja a feledés köde. Egyfajta jelzésként, hogy bár elménkben még élesen élnek bennünk emlékek velük kapcsolatban, de szívünkben egyre mélyebbre húzódnak, azért, hogy helyet adjanak az újonnan érkezőknek.
Mintha egyre távolabbról szemlélnénk azt, aki annyi örömteli és szomorú pillanatot adott hozzá életünkhöz egykor. Mintha azt sugallná nekünk lelkünk – lejárt a gyász időszaka- s majd csak akkor fognak újjáéledni arcvonások, mikor szembetalálkozunk a valaha szeretett lénnyel.
Az elengedés útját így járjuk végig észrevétlenül. Egyik nap még könnyeket hullatunk a távozó után, míg másnap már csak ürességet érzünk. Felszabadul mozgásunk, mert lehull rólunk, egy rég magunkkal cipelt teher. Szívünk is könnyebbé válik, s lassan észrevesszük – léteznek még emberek – akikkel kölcsönösen szerethetjük egymást.
Arcvonásaink megszelídülnek, mert letesszük kardunk, amelyet a lelkünk vont ki, azért, hogy megküzdjön a múltat éltető énünkkel. Egyre többet mosolygunk, mert végre elhisszük, hogy az élet, még tartogat számunkra szép és értékes élményeket.
Nem kergetünk többé ideákat, nem erőszakoljuk a lelkünk egy fájdalmas és sivár múltba. Hisszük, hogy tudjuk életünket folytatni, anélkül is, hogy valakire vágynánk közben, hogy magunktól megmentsen.
Megtanuljuk, hogy először önmagunkat kell eléggé szeretni azzal, hogy megbocsátjuk tévedéseink. Elfogadjuk azt, ami volt, azért, hogy a tanultakból építeni tudjuk a jövőnket végre.
Az elengedés folyamata nem feltétlen tudatosan irányítható cselekedetek sorozata. Van, mikor úgy történik meg, hogy arról nincs is igazán fogalmunk. Mindannyian megéljük, és valahogyan feldolgozzuk egy szeretett ember elvesztését.
Van, aki tudatosan dolgozik ezen, van, aki megerőszakolja magát érte, s van, aki addig élteti szívében a múltat, amíg annak szükségét látja.
Mind eljutunk az elengedésig végül, egyesek gyorsabban, mások lassabban. Nem az a lényeg, kinek milyen a tempója. Az a fontos, hogy felismerjük és megértsük a leckéket, amiket kaptunk. Azért, hogy tudjuk lelkünket edzeni a még előttünk álló Életre, annak tükrében, amit hátunk mögött hagyunk.
Homályos arcok maradnak utána már csak bennünk, főként érzéshullámok képében. Mutatva, hogy milyen érzések szabadítják fel lelkünk, s mi az, ami a keserűség kietlen pusztaságába sodor minket. Végül meg is értjük, a boldogság nem köthető emberekhez – csak magunkhoz, s a szívünkhöz-, amely igyekszik a legjobbat választani nekünk ahhoz, hogy lelkünk fejlődhessen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: