Előfordult már veled, hogy ha érzelmileg nem tudtál közel kerülni a partneredhez, akkor érzéki élvezetek gyakorlása által akartál a szívéhez jutni? Olyan típus vagy, aki a szerelem első stádiumát akarja folyton átélni (magas endorfin szint, eufória), s miután az őrület elmúlik, elveszted az érdeklődésed, s mész is újra portyázni? Amióta tini korba léptél, s randevúzgatni kezdtél, szinte az első pillanattól kezdve képes vagy megjátszani magad? Mestere vagy annak, hogy azt ad a másiknak, amit vár tőled, akkor is, ha ez önmagad megtagadásával is jár együtt?
Ha ezek közül, egy, vagy több kérdésre is a válaszod igen, akkor jó eséllyel tartozol te is az érzelmi anorexiásak táborába.
Az érzelmi anorexia nem új keletű fogalom. Valójában az elutasítástól való félelemből táplálkozik, s ezért sokszor össze lehet keverni más érzelmi zavarokkal. Egyrészről (ön) büntető, másrészről védekező mechanizmus, amivel egy trauma újraindukálását próbáljuk elkerülni. Érzelmi kötődési rendellenesség, amely önmagunkban és/vagy a partnerünkben való csalódásban mutatkozik meg. Ezért megvonunk magunktól és a másiktól mindenféle érzelmet, mert úgy érezzük, olyat tettünk, vagy tettek ellenünk, amiért szenvednünk kell.
Amikor olyanok bántanak minket, akikben feltétel nélkül megbíztunk, akkor személyiségünk és ítélőképességünk meginog. Tekintet nélkül arra, hogy volt-e valamilyen prekoncepciónk arra, hogy milyen forgatókönyv szerint szeretnénk megélni a szeretetet, a szerelmet, a szexualitást, a lényeg az, hogy visszahúzódunk a csigaházunkba, hogy egy kicsit biztonságba tudjuk magunkat. Mivel olyat kaptunk, amit nem vártunk, mély sebeket szerzünk, amelyek megváltoztatják egy időre, az emberekhez való hozzáállásunk. Ez sokunknál előfordulhatott már, de általában előbb vagy utóbb ki is lábalunk belőle.
Ezzel ellentétben az érzelmi anorexiának sokkal mélyebb és régebbi okai vannak. Az intimitásban és a szerelemben való csalódás, csak egy ok a sok közül (ami sokszor „csak” egy triggert indít be), a lényeg azon van, hogy büntetni akarjuk magunkat és/vagy a másikat. Az e fajta személyiségzavarból lehetséges a gyógyulás, de időbe kerül. Szembe kell azzal a traumával nézni, amely előidézte a betegséget, és az, lelkileg is, szellemileg is, megterhelő.
Azért is, mert a legtöbb esetben kora gyermekkori traumák állnak a háttérben. Érzelmi és/vagy fizikai abúzus olyantól, aki hozzánk közel állt, s ez örökre egy stigmával lát el minket. Lehet neveltetésbeli hiányosság, amelyben az lett tanítva, hogy mindig helyezzük előre az értelmet az érzelemnek. Vagyis csak akkor kaptunk dicséretet, ha tudtuk kontrollálni érzelmi megnyilvánulásaink.
Minden esetben az az üzenet rögzült bennünk, hogy a felnőttnek nem illik kimutatnia érzelmeit. Ezért éheztetjük magunkat oly módon, hogy az érzelmeket vonjuk meg szívünktől. Valószínűleg gyermekkorunk óta elfojtjuk magunkban, azt, amit érzünk. Ez párosul azzal a tévhittel, hogy úgy gondoljuk, nem érdemeljük meg a szeretetet.
Sok esetben magával a szeretet definiálásával is gondjaink vannak, azért, mert a megfelelési kényszert azonosítottuk a szeretet kimutatásának és elnyeréséhez szükséges eszköznek. Ez pedig baj, mert ha nem tudjuk szükségleteink megfogalmazni, akkor átadjuk mások kezébe a döntés jogát ahhoz, hogy ők mutassák meg, nekik mit jelent a szeretet, (ami sokszor nem azonos a mi érzelmi igényeinkkel, de mikorra erre rájövünk, már újabb sérüléseket szereztünk).
Nem meglepő módon, ha nem tudjuk, milyen érzelmi szükségleteink vannak, akkor bármit megteszünk azért, hogy valaki azt kitalálja helyettünk. Ezért alkalmazkodunk mások érzelmi világához, ami persze sohasem lehet azonos a miénkkel, ezért a csalódás és érzelmi sérülés, garantált. Ráadásul minél jobban megtagadjuk és elnyomjuk saját érzéseink és vágyaink – azért, hogy valakinek megfeleljünk – annál messzebb kerülünk magunktól. Ilyenkor az egyetlen biztosan beazonosítható érzelem a csalódás – amit lehetőség szerint el akarunk innentől kezdve kerülni – hiszen a benne lévő negatív érzéseinkkel sem tudunk mit kezdeni, pláne nem feldolgozni.
Az érzelmi anorexiának, mint minden más betegségnek is, fokozatai vannak. Van, akinek egészen felnőttkora derekáig nincs is tudomása róla. Másoknál időleges, és egy számukra fontos személy iránti bizalmuk és szeretetük elvesztésénél kezdődik. S vannak, akik egész gyermekkoruktól kezdve a szűk családjukon kívül nem képesek másokkal érzelmi kapcsolat kialakítására, mert szüleik azt sugallták nekik, hogy rajtuk kívül nincs senki, akihez érzelmileg kötődniük kellene.
Az biztos, hogy olyan fiatal kori sérülésekhez köthető az e fajta zavar, amelyek nem lettek feloldva. Téves következtetéseken alapszik, s egy tudatalatti önbüntetési folyamatban összpontosul. Biztosan találkoztunk már olyanokkal, akiktől azt kérdeztük (vagy éppen tőlünk kérdezték), hogy: „Te szeretsz szenvedni?” Nos, ők nem is olyan biztos, hogy mazochisták (a közhiedelemmel ellentétben), hanem érzelmi anorexiások, akik letagadják valódi érzelmi szükségleteik.
Az, aki mély érzelmi sebeket kapott (függetlenül attól, hogy mikor), az könnyen válhat érzelmi anorexiássá. Ugyanis nagyon könnyű azt a következtetést levonnia, miután semmibe vették érzelmeit, hogy azoknak nincs is létjogosultsága. Olykor egy trigger észrevétlenül bújik meg tudatalattinkban, mindaddig, amíg valaki/vagy valami be nem kapcsolja nekünk. S mi egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy sorra tagadjuk meg valós vágyaink, érzelmi szükségleteink, (jobban, mint korábban, bármikor).
A rendezetlen érzelmi problémák, pedig egyre csak éhesebbé tesznek. Ezért kell komolyan venni az érzelmi anorexiát, s szaksegítséget kérni. Fontos, mert az érzelmi anorexiás tovább súlyosbít(hat)ja betegségét (ha nem kezelik) oly módon, hogy végül már semmiféle érzelem kimutatására és/vagy elfogadására nem lesz képes. Aminek egyenes következménye az lesz, hogy egy megkeseredett és rideg emberré válik, aki szenved attól, hogy nem szeretik, miközben már ő sem tudja, hogyan tudná önmagját jól szeretni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: