Szeress, amíg lehet!

Vannak helyek, amelyeket beleng az elmúlás lehelete. Terek, amelyeket már birtokba vett a lemondás, a szomorúság, a fájdalom és a könnyek tengere. Nem csak a temetőkben vannak a lelkek, akikre gondolnunk kellene. Hanem a lakásokban, a kórházakban, a szociális otthonokban, a szívünkben.

Mindannyiunk életében eljön egy olyan időszak, amelyben megtapasztaljuk a halál érintését magunkon. Szeretteink, barátaink, ismerőseink kezdenek egy pusztító betegség és az elmúlás útjára lépni, s mi nem tudjuk, hogyan segíthetnénk rajtuk.

Igyekszünk erőt önteni beléjük, örömteli pillanatokat becsempészni halványuló világukba. Kezet adni, hogy felálljanak újra, s ezért történeteket szövünk a holnapról, ahova együtt fogunk majd megérkezni.

Szívünk szorul össze, mikor valaha életerős embereket látunk lassan az enyészet martalékává válni. Azért, mert konokul és megállíthatatlanul befészkelte magát testükbe és lelkükbe a búcsúzás gondolata, amelyet már nem lehet onnan kitörölni.

Élni akarásuk egyre gyengébb lábakon áll, s ezért egyre többször foglalkoznak a távozással.

 – Ha ágyhoz vagyok kötve, ha már szólni és enni is fizikai fájdalmat okoz, milyen élet várhat reám még? – kérdezik.

Reszketünk az elvesztésüktől, ezért tagadjuk, hogy az elmúlás mindenkit utolér egyszer. Hiába eddzük lelkünk arra, hogy el kell majd engedni a távozót, akkor is belehalunk abba mi is kicsit. Ezért kétségbe esve hitegetjük magunkat, hogy van még elég időnk szerettünkkel, még minden jóra fordulhat!

Hisszük, hogy talál még erőt magában ahhoz, hogy tudja az életét folytatni és építeni, ha azt mondjuk neki.

– Maradj köztünk. Még látnod kell a gyerekeket felnőni, s az életben elindulni!

Van, mikor egy emberi élet értékét túl későn vesszük észre. Szemrehányásokat teszünk magunknak, hogy nem becsültük eléggé, többet haragudtunk rá, mint azt megérdemelte volna, s hogy nem engedtük őt a szívünkhöz elég közel, mert féltünk, hogy mi lesz, ha távozik tőlünk.

Mégis mindezzel együtt befészkelte magát szívünkbe azon lelkek közé, akiket nem tudunk és nem is akarunk elengedni. Pedig az ő feladata is ugyanaz, ami a miénk:

Megtanulni úgy élni, szeretni, elengedni és elfogadni mindent, hogy azt is tudomásul vesszük, hogy az élet körforgása senkit nem kímél, s ezen ellen nem is lehet tenni.

Az ősz az elengedés és az elmúlás évszaka. Gyönyörködünk a hulló falevelek szépségében és a napsütésben, amely áthatol az egyre csak ritkuló fák lombjai közt. A madarakat látjuk csapatokban távozni, s tudjuk, jövőre majd visszatérnek. A világ zöldből, sárgába, aztán barnába és szürkébe öltözik, s mi azzal is tisztában vagyunk, hogy jövőre megint átváltozik a természet, s az élet körfogása folyatódik.

S bár a természet körforgását elfogadjuk, az életek ciklikusságát már nehezünkre esik. Annak ellenére is, hogy tudjuk, hogy tagadással nem érünk el semmit. A halandóság minden test sajátja, ezt el kell fogadnunk. Mint ahogy azt is, hogy azokon, akiket szeretünk, s szenvedni látunk, csak úgy tudunk segíteni, ha mindaddig fogjuk kezük, amíg még megtehetjük.