Még mindig magam előtt látom. Őt, az igazi Férfit. Azt, akit elhagytam, pedig tudtam, ő a nagy Ő. Nem voltam rá felkészülve, hogy élete párja legyek. Igaz, ő sem erőltette a dolgot. Csak várt, amíg úgy érezte érdemes.
Aztán minden jót kívánt és elment.
Nem volt macsó, sem két lábon járó tesztoszteronbomba. Csak Férfi volt, így, nagy betűkkel, abból a fajtából, aki érintésekkel, tettekkel, szavakkal kerül egy nő szívéhez közel.
Nem akart rögtön ágyba vinni, nem volt szüksége hazugságokra és álarcokra, ahhoz, hogy megnyerjen magának. Először a lelkem kezdte feltérképezni, csak aztán akarta a testem is látni…
Kislány voltam még, legalábbis lélekben. Nem tudtam mit kezdeni egy igazi Férfival, aki egyenrangúnak tekintett, aki úgy szeretett és ölelt, ahogy előtte senki. Féltem őt szeretni. Nem is hittem el igazán soha, hogy ő engem akar.
Pedig három éven át igyekezett tettekkel bizonyítani, én mégis vak voltam.
Ma már tudom, valódi szerelemmel fordult felém. Olyan érzésekkel szívében, amelyet csak érett lélek tud adni egy másik léleknek. Nem is féltem kibontakozni mellette, jó és rossz oldalamat is megmutatni, mert tudtam, hogy nem fog elítélni.
Mégsem lett történetünk happy end, pedig mindennél jobban erre vágytunk.
Biztatott, segített az utamon, miközben már a közös életünket tervezte. Velem akart élni, engem akart mindenestől, s én rettegtem, hogy egy nap úgy ébred, hogy rájön, én még kislány vagyok lélekben, miközben ő már Nőt érdemelne.
Nem mondtam el neki félelmeimet, egy idő után magamba zártam őket, hogy ne én juttassam eszébe, hogy nálam jobbat is kaphat. S bár szerettem volna mellé felnőni, még nem álltam készen akkor, ezért ellöktem magamtól.
Még egy ideig küzdött értem, nem engedte, hogy feladjam szerelmünk. De mikor belátta, hogy félek, utamra engedett, mert tudta, a lelkünk köteléke úgysem szakítható szét. Távol kerültem tőle, de az arca, a teste, a hangja az ő egész lénye, bennem maradt. Emlékéből, szavaiból, tetteiből építettem fel így végül a Nőt magamban.
Ő lett az én katalizátorom, a lelkem mestere. Az árny, aki utamon kísér most is, mikor már rég nincs mellettem.
Sokáig szerettem volna, ha látja szárnyalásom, azt reméltem, figyeli szárnycsapásaimat messziről. Vágytam rá, hogy büszke legyen rám, de ő már mást ölelt forrón, akkor.
Elengedtem őt, úgy, hogy örülni tudtam boldogságának. Hiszen többet tett értem, mint bárki más:
Mert Nővé váltam hatására.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: